A harmadik szemináriumvezetőnk Imreh András egy játékkal indítja a foglalkozást. Szétoszt cédulákat nemzetiségek neveivel, mindenki kap egyet, és egypár mondatba tömörítve el kell mondani az adott népre jellemző dolgokat. Jó kis szereotípiák élnek bennünk más nemzetekről: a lengyelek vendégszeretők és magyarbarátok, az olaszok nyelve a világ legdallamosabbja, a japánok bölcsek és sok rajzfilmet gyártanak, a németek kolbászt esznek és jó kocsikkal látják el a világot, a magyarokról elhangzott mondat pedig a következő: depressziós pulikutya pacalt eszik.

A népekről szóló játék után áttérünk a fordítandó szövegre, ami szintén egy néphez visz el bennünket, méghozzá egyenesen egy olasz vendéglőbe. Hunyadi Sándor Olasz vendéglő című elbeszélését kapjuk kézhez, egy velencei vendéglőben tanúi lehetünk egy újdonsült jegyespár összekerülésének. Hát, meg kell jegyeznem, hogy egy északi számára ez igenis pikk-pakk történik meg, annyi idő alatt még egy tudósítást sem lehet összecsapni, mint amennyi idő alatt ezek jegyesek lettek. Mindamellett a szöveg hangulatos, picit régivágású, élvezetes olvasnivaló.

Fordítás szempontjából már a címnél kezdődik a fejtörés, ugyanis nincs minden nyelvben olyan egyértelmű megfelelője az ilyen típusú étkezőhelynek. A stílussal is bíbelődni kell egy picit, de majd belejövünk, mint kiskutya az ugatásba. Repül az idő, és a fordítándó szövegből merítve: „A szerelem (vagy a fordítás) szép, de ebédelni is kell.”

Délután egy olyan előadóhoz van szerencsénk, akitől amúgy rettegnénk, Péczely Dórával, a Magvető Kiadó főszerkesztőjével beszélget L. Varga Péter könykiadásról. Egy főszerkesztőt, akinek hatalma van elfogadni a nagyszerű fordításainkat vagy porba dönteni minden reményünket, bizonyos tisztelettel kell kezelni. Ám hamar kiderül, hogy mégis egy földi halandóval van dolgunk, ugyanolyan bölcsész volt valaha Péczely Dóra, mint bárki közülünk, csak szerencséjének és szorgalmas munkájának köszönhetően tart most ott, ahol. A szombathelyi főiskola után megjárta az ELTE BTK-ját a doktori iskola abszolutóriumáig, foglalkozott irodalommal, Kosztolányival, filmekkel, az irodalmi adaptációkkal a filmekben, szerkesztette a prae.hu irodalmi rovatát, tanított, kritikákat írt irodalomról, filmekről, modern táncról, több kiadónál szerkesztett könyveket, többek között például fizikatankönyvet és Esterházyt is. Szóval egy követendő példakép van előttünk. Sokfélét, sokat csinálni, majd főszerkeszteni. Azt hiszem, maradok mégis a fordításnál.

A szerkesztésről azt mondja Péczely Dóra, hogy minden könyv, minden szerző más. Esterházynál kicsit izgult az elején, aztán a foci volt az, ami segített megtalálni a közös hangot. Mégiscsak jól jön néha, hogy egy bölcsészlány apja fociedző. Amúgy sok baj nincs Esterházyval, mert elég tudatos szerző, rendszerben gondolkodik. A fiatal szerzőkkel aztán lehet vitázni a vesszőkön. Ugyanakkor szinte nem akad olyan kézirat, amiben nem lenne tényhiba, kisebb dolog, aminek utána kéne járni.


És a fiatal tehetséges írók-költők hogy kerülnek terítékre? 10 millió író országában ezzel nincs gond, a válogatás nehéz, de fel lehet ismerni az igazi tehetségeket, a döntés több ember a véleményén alapszik. A külföldi szerzőket pedig az erre szakosodott ügynökök adják el. Általában a nagy nemzetközi könyvvásárokon zajlik oda-vissza könyvcsere a szakemberek között. Mint kiderül, ez az egyik lehetőség a könyvvilágban való meggazdagodásra. Összesen három lehetőséget sorol Péczely Dóra: 1. nagyon-nagyon jó könyvet írni és a hatalmas jogdíjakból élni, 2. nagyon-nagyon jó fordítónak lenni és a sok és tisztességes honoráriumból élni, és 3. nagyon jó könyvügynöknek lenni. Mi sem egyszerűbb tehát!

De mindenképpen úgy érdemes eljárni, hogy nem egész könyvet fordítunk, és azzal keresünk kiadót, hanem könyvrészlet fordításával érdemes próbálkoznunk.

A hetedik estünk versekkel ékesítve telik, Pollágh Péter és Sopotnik Zoltán költőkkel Gaborják Ádám kritikus, irodalomtörténész beszélget. Indulásképpen elhangzik két-két verse a két költőnek a Vörösróka és a Futóalbum című kötetből. Az elejével kezdjük, arról esik szó, hogyan indult a pályájuk. Sopotnik Zoltán az Infarktus nevű punkzenekar tagjaként írt dalszövegeket, s jó bulikat csaptak közösen. Amikor vége lett a zenekarnak, akkor kezdett el komolyabban verseket írni. A punkos lendületű versek először a Kortárs kiadónál jelentek meg, később jöttek csak a folyóiratban való közlések. Pollágh Péter kilenc évesen kezdett írni. Szintén a Kortárs jelentette meg az első kötetét, igaz, egy picit később, mint kilenc éves korában.

A két költő közötti kötődés látható a köteteik fülszövegén, ahol egymásról írnak, de egyébként is látszik rajtuk valami nyugalmas bajtársiasság. A barátságuk Tatabányán kezdődött, ahol versek révén ismerkedtek össze egy közös ismerős közvetítésével. Aztán következett a kocsmázás, kevéske ital, sok beszélgetés.

Pollágh Pétert a költészeben csak az érdekli, amiért meg kell küzdeni, mind olvasóként, mind íróként, sírba lehet kergetni olyan versművekkel, amelyekről lerí az, amit a szerző mondani akar. A verseiben sokszor előforduló motívumok, mint például a tükör, nem metaforizálás, hanem inkább tárgyfilozófia, egy varázslatos tárgy megközelítése sokféle szemszögből.

Egyvalami hangzik el, amiben különbözik a két vendégünk, mégpedig az, hogy Pollágh Péter fel szokott írni mondatokat, de legalább szintagmákat, amelyek eszébe jutnak, hogy ezeket majd fel tudja használni, Sopotnik Zoltán viszont nem jegyzetel, ha elfelejt valamit, akkor ennek nem volt helye a verseiben.
 

Zárásképpen hallunk még új verseket Sopotnik Zoltántól, illetve régi és új verseket Pollágh Pétertől. Minden politikus majom, marad meg a fejemben egy elhangzott versből. Jaj, majmokkal fogok álmodni!

(A szerző észt lektor az ELTE BTK Finnugor Tanszékén - a szerk.)