A második fordítói műhely vezetőjével, Márton Lászlóval is összeszoktunk. A harmadik szemináriuma már megszokott menetrend szerint folyik. Csendben fordítunk, ki mit, Márton László biztonságos közelségben, hogy bármikor nyaggathassuk különféle kérdéseinkkel. Egy párszor azért mindenkinek folyamodni kell a segítséghez, mert az internet iszonyú lassú, és nem nagyon lehet használni a világháló kínálta lehetőségeket. A türelem birkát terem, próbálom megvigaszatlni magam. Béééé! Csak hogy ez a birka egy megelehetősen idegbajos birka.

A szemináriumok alatt elkezdett-elkészített fordítások szépen pihenőre térnek, a fordítók pedig dolgoznak tovább.

A műfordító egyik fontos feladata természetesen a művek és tágabb értelemben a magyar irodalom ismerése, amiben Szirák Péter, a Debreceni Egyetem oktatója segít egy picit otthonosabban éréznünk magunkat. Az előadás témája a kortárs magyar próza, amivel közel harminc éve foglalkozik már. Ennek a harminc évnek az elején még jobban át lehetett látni, hogy mi is történik a kortárs irodalomban. A mostani dolgokról viszont nehéz nagyon nagy szabályosságokat elmondani. Az 1960-as–80-as évek fontos moccanatait az irodalomtörténet mondta el, és ezek a moccanatok nem választhatók el a magyar történelemtől. Az akkori szokásrend kikényszerítette a sorok közötti olvasást, és a rejtett üzenetek megtalálása plusz izgalmat jelentett az olvasók számára. És pont emiatt a társadalmi funkció miatt, amit az irodalom betöltött, sokkal fontosabb szerepe volt eme művészetnek.

A tiltott, kényes témákról való beszéléshez az irodalomban és más művészetekben a példázatosság vált általánossá, és persze nem csak a magyar, hanem a mi irodalmunkban is, akik itt képviseljük az országunkat. A példázatosság jól megfigyelhető két nagyon fontos műben, az Iskola a határon és a Saulus című könyvekben.

Az igazán nagy fordulat az 1970-es években ment végbe Tandori Dezső, Nádas Péter és Esterházy Péter megjelenésével. Velük a próza olyan szintre emelkedett, amilyenen a költészet volt. Ugyanis az volt az általános hozzáállás, hogy a vers az igazi, és a próza csak amolyan gyalogos. Ezen szerzőknek köszönhetően a próza is bonyolulttá vált.

A példázatosság jelentős a ma megjelenő művekben is, csak az elbonyolítása, a történetmondástól való elfordulás is fontos.

Az általánosabb bevezetés után a tematikus és műfaji csoportokról beszél Szirák Péter. Nagy hagyománya van már a családregénynek és ezen belül az aparegénynek, a 19. századtól kezdve játszik fontos szerepet a történelmi regény, jobban megfogható még a magyar elbeszélő prózában a térszemlélet, a Budapest–vidék kérdéskör, illetve a gyemeki szemszögből való megszólalás.

Aztán a testábrázolás, testírás–testolvasás témájába megyünk bele alaposabban, ami hosszú ideig nem tartozott a legforszírozottabbak köze a magyar irodalomban, de az 1980-as évek közepétől vissza kezd térni. Nádas Péternél például  elejétől fogva alapvető fontosságú az érzékelés. Az Emlékiratok könyve érzékelésen keresztül ábrázol családtörténetet, politikát, történelmet.

Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a test az irodalomban óhatatlanul nyelv, nyelvi konstrukcióként jelenik meg. Az előadás végén három szerző szövegét vizsgáljuk meg a testírás szempontjából: Nádas Péter Párhuzamos történetek, Grecsó Krisztián Mellettem elférsz és Tóth Krisztina A nyak története című tárcájából olvasunk részleteket.

Este három Péter áll ki elénk, L. Varga Péter bevezeti Esterházy Péter és Szirák Péter beszélgetését. Kiderül, hogy Esterházyról nem jelent meg igazi életrajz, mégpedig azért nem, mert nincs neki, ahogy mondja, mert nem nagyon történt vele semmi, legalábbis olyasmi nem, ami nagy hatással lett volna a pályájára. Egyszer bement a szobájába, és azóta is ott van. Nincs is olyan vágya, hogy idézetek nélkül mondaná el az élete történetét.

Az író lehetséges könyvtervei között szerepel egy olyan, amiben jobban tudná kihasználi azt, hogy matematikaszakos volt. Ilyesmivel talán rá lehet világítani a világ állapotának egy másik arcára.

Kicsit személyesebb hangvételű történetek közül olyanokat hallunk, hogy Esterházy negyven éves koráig teázott, aztán az egyik reggel teát kortyolgatva rájött, hogy nem szereti, és azóta a tejes kávé fogyasztóinak a népes táborát gazdagítja. Vagy hogy nem szereti, ha munka közben szavarják – ki is szeretné –, s a családtagokra hárul a feladat, hogy megvédjék az esetleges zavaró tényezőktől, de azért meg van szabva egy határ, aminél nagyobb ne legyen a kár, illetve hogy az államtitkártól felfelé mindig várt a vendég.

Az idézeteit pedig barátságos gesztusnak szánja lényegében, ugyanakkor tudja, hogy egy brutális dolog a szövegösszefüggésből kiszakítani valamit. És ráadásul a könyvek így is, úgy is összefüggenek. Külön jó pedig, ha az olvasók a "Ki tud többet?" játékba kezdenek Esterházyt olvasva.

Na, ki tud többet?

(A szerző észt lektor az ELTE BTK Finnugor Tanszékén - a szerk.)