Túladagolás következtében mennybe ment / Neal Morse Band, Diesel Klub, 2011. június 11. / PRAE.HU

Mikor Neal Morse, a Spock’s Beard egykori zenekarvezetője a zenei önkifejezésre és hitbeli tanúságtételre tette fel szólókarrierjét 2003-ban, nagyjából a senkiföldjére lőtte be magát: grandiózus koncepciókkal egymáshoz szálazott dalfolyamai az egyszeri Istenhívőnek túl bonyolultak, rockosak, neadjisten progmetálosak, míg az okos és érzékeny, epikus prog.rock rajongói számára túl vaskos és direkt a vallási körítés, az itt-ott befigyelő hitgyülis hangulat.

Zenéjét a kritikusok általában a szimfonikus neo-progrock címkéje alá sorolják, ami nagyjából a ’70-es évek nagyjainak (ELP, King Crimson, Gentle Giant, Genesis, stb.) nyomdokaiban haladó, lágy, gazdagon rétegzett, harmonikus kompozíciókkal bíbelődő stílus, amihez tökéletesen passzol Morse érzelmes, saját megváltástörténetét elregélő Testimony-koncepciója, amit a multi-instrumentalista zenész egészében előadott mostani turnéján. A katartikus és eksztatikus jelző között hánykolódó leírás csupán megközelítheti azt a zenei élményt, amiben ezen a júniusi estén részünk lehetett.

morse

Ha a nyelv csupán az élmény és az átadhatóság közé befurakodó kénytelen-kelletlen eszköz, akkor Morse bizony a gyökerénél ragadja meg a dolgokat, vagy ha úgy tetszik, a tökénél, hiszen rámenősen direkt, mintha csak arcon csapna történetének érzelmileg átszínezett fordulataival, amire csak egy olyan „absztrakt”, mégis „kézzelfogható” művészet képes, mint a zene; máskor meg olyan, mintha egy önreflexióba fulladt fülledt este kacskaringós gondolatmeneteit hallanánk, kényszeredett önvizslatást, amikor túltengnek a színpadon az egy másodpercre jutó hangjegyek a nyolc zenész tolmácsolásában.

Ez az ember estéről estére feltárja magát családostul, Jézusostól, vágyaktól, bűntudattól, múltostúl, érzelmestül, te meg csak pislogsz, hogy felnőjj a zenei élményhez, szorgosan peckelné ki magát a pupillád, hogy ne mulassza el azokat a másodperceket, amiket muszáj.

morse2

Neal Morse a színpad közepén, szintetizátora takarásában vezényli a hangversenyt, billentyűről gyakran gitárra váltva, csak hogy lazán megeresszen egy „szólópárbajt”, vagy még inkább „szóló-párbeszédet” a jobb szélen pengető, kiskorúnak kinéző gitárossal, Paul Bielatowicz-cal, aki az ELP legendás dobosának, Carl Palmernek a koncertbandájában játszik már évek óta, egyébként meg zenetanár a Berkeley-n.

A háromórás zenetrip szólóügyletei nagyrészt rá hárulnak, a tappingszólót ugyanolyan figyelmesen és kaján vigyorral játssza, mint a szimpla harmóniameneteket. Bal oldalon a Pain of Salvation nevű modern progresszív metál brigád ex-bőgőse, Kristoffer Gildenlöw bizonyul készséges partnernek virtuozitás terén, egyébként kottából penget, néha kézzel simogatja hangszerét, csak a kraftosabb részeknél kapja elő a pengetőt.

morse3

A Mike Portnoy hírhedten óriási dobcájgjára hasonlító berendezés mögött trónoló Collin Leijenaar a másik, igaz, visszahúzódó hangadó a koncerten, de nem úgy, mint a köztudottan exhibicionista és megalomán ex-Dream Theater dobos; szinte együtt lélegzik hangszerével, alázatosan és precízen üt, apró nüánszokkal színezi Portnoy egyébként bravúrosan játékos dobtémáit.

Az élő koncert (hang)színkavalkádjához Ben Mathot elektromos hegedűje adja a legtöbbet, aki az albumverziókhoz képest is több terepet kap, az egyébként pozitív, reményteli hangütésű daloknak ambivalens, keserédes atmoszférát kölcsönözve. Alkalomadtán szólóra is ragadtatja magát, ilyenkor a színpad közepén hajlong a dallamok ívére, és vörös rőzséjét dobálva, könnyeket sajtoló melódiáival a klasszikus szépség felé közelíti a zenét.

Neal Morse – The Separated Man

A két, egyenként bő 70 perces blokkból és egy 20-25 perces pihenőből álló szett ínyencségét a gazdagon szőtt vokáltémák jelentik, szám szerint öt énekes igyekszik minél sokrétűbb zenei élményt szolgáltatni, és nem csak a Time Changer című dalban, amelyben a Spock’s Beard Snow című lemezének musicales sorvezetése köszön vissza a Queenes kánonformában.

Az egész show leginkább egy drámai fordulatokkal nyomatékosított (progresszív) rock operára emlékeztet, Morse néha meséli is a történetet, kommentálja a számokat, értelmezi őket, mélyíti a saját és a közönség átélését. A kislánya szívproblémájának történetét elénk táró dalban, a Jaydaban el is sírja magát, miközben az első sorokban letérdepelve, lehajolva dalol.

Amúgy meg kiscserkész módjára lélegzik együtt a zenével, néha idétlen mozgáskoordinációval ugrál a zenei csúcspontoknál, de ez a sztárallűröktől mentes esetlenség csak növeli a zenészt övező szimpátiát, aki olyan örömmel szólaltatja meg „eszközeit”, mintha csak egy zsenigyerek szabadult volna be a hangszerboltba.

morse4

Az első felvonásban Morse régebbi katalógusából szemezget, a Spock’s Beard-ös Beware of Darkness-szel melegítenek, majd az este „első epikája”, az ember teremtéstörténetéről szóló One lemez The Separated Man c. dala hozza el az első hangulati tetőpontot: a 18 perces dal komplexitása a nagyzenekari művekéhez fogható, csak itt éppen egy rockzenekar játssza a nagy ívű dallamokat.

Akad Sola Scriptura-blokk, amelyben az első és utolsó dal részleteit szövi össze új egésszé, majd a turné korábbi setlistjeihez képest egy csavarral nem a Testimony első részének Isten-dicsérő dalai, hanem az új lemez majd’ fél órás, gyönyörűséges eposza, a Seeds of Gold következik, amelybe Neal munkásságának egyik legszebb gitárszólóját komponálta.

Neal Morse – Seeds of Gold gitárszóló

A második rész majdnem szünetmentes, a Testimony 2 kerül terítékre teljes egészében, a popos direktségű Mercy Street leitmotívumaival átszőve és keretezve. Néha igazi muzikális túladagolást kapunk, csak kapkodni lehet a fejünket, hogy minél több részletét befogadjuk az élménynek, a szólóblokkoknál akár két-három zenész is a „saját útját járja”, miközben az extrém hosszúságú dalok egy percig sem esnek szét, vagy darabolódnak fel.
morse5

A lemez élő hangszerelése egy hajszállal metálosabb, és a dögös basszusgitár-kiállások és szintetizátor-szólók is erőteljesebben szólalnak meg: a csúcspontok közé tartozik a Time Changer már említett kánonja, a Mercy Street lélekbizsergető melódiái, a Time Has Come Today Beatles-es lazasága, a Jesus’ Blood szomorkás hangulata és Gilmour-os gitárszólója, a The Truth Will Set You Free Dream Theater ízű, letaglózó progmetálja és az It’s For You fülbemászó slágere.

Neal Morse – It’s For You

A szó legjobb értelmében vett előadást a One egyik közkedvelt dala, a King Jesus zárja, amire már a balszélen üldögélő vallásos lánykák is bejönnek: erre égnek fordított kézzel kellett (volna) ugrálni, de bánja a fene, asszimilálódni kell.

A koncertnek csupán egyetlen hibája akadt, Neal Morse a ráadásból lefaragta egyik legismertebb dalát, a Transatlantic-nak írt We All Need Some Light Now-t, pedig már évek óta vártam rá, hogy végre élőben is elcsíphessem azt.

Neal Morse - The Truth Will Set You Free

Mindenesetre hiába bizonygatnám, hogy az év eddigi egyik legjobb rockzenei koncertjén vagyunk túl, hiszen ezt úgyis csak az a csekély létszámú publikum tudná visszaigazolni, aki valamilyen csoda folytán vette a fáradtságot, hogy kizarándokoljon a Népligetbe az egyik legsokoldalúbb és kreatívabb (rock)zenész fellépésére.

Mindenesetre ezúton elmotyogok egy röpke hálaimát, hogy ott lehettem, és csendben várom Morse második eljövetelét.

Fotók: Szakáts Tibor (http://www.hardrock.hu)

Elhangzott dalok:

Beware of Darkness

Leviathan

The Separated Man

The Door / The Conclusion

Seeds of Gold

----------------

Testimony 2 lemez:

Mercy Street

Overture No. 4

Time Changer