A Mamuska és A hálás virág több szempontból is nagyon hasonló alkotás. Már születésük körülményei is több egybeesést mutatnak: mindkét könyvet magyar származású, külföldön élő képzőművész készítette – írta és illusztrálta egy személyben. Dezső Andrea Amerikában él, a Mamuska az első önálló képeskönyve. Szulyovszky Sarolta Olaszországban él és alkot, elsősorban meséket illusztrál. A hálás virággal - aminek egyben szerzője is volt - 2008-ban elnyerte egy nemzetközi meseíró és -illusztráló pályázat első díját. Szerző és illusztrátor azonossága miatt szöveg és kép összefonódása mindkét műben különösen erős, kiegészítik egymást, egyik a másik nélkül nem is létezhet. A történet mindkét műben a nagymama halála köré épül, valós és természetfölötti, megtörtént és képzelt elemek keverednek egymással, és a veszteség okozta szomorúságot, gyászt mindkét mesében a természet körforgásának csodája oldja elviselhetővé és elfogadhatóvá.

A hasonlóságoknál azonban sokkal érdekesebbek a különbségek, a két alkotó ugyanis alapvetően másként közelíti meg ugyanazt a témát. Dezső Andrea könyve fekete-fehér borítójával azonnal ráhangol a történetre: a bogarak, dögevő növények és sűrű erdő képi szerepeltetése az elmúlást idézi. Középen egy kislány áll, két manóforma lény között, fogják egymás kezét, és a komor hangulatú részletek ellenére vidámak, szinte kiragyognak a háttérből. Szép összefoglalása ez a könyv történetének, hiszen a Mamuska a gyászmunkáról szól, melynek végén a főszereplő kislány képes lesz elfogadni a nagymama halálát.

A könyv négy fejezetből áll, melyek mindegyike a kislány és az anyja közötti párbeszéddel indul: a gyerek felidéz egy a nagymamájával (Mamuskával) kapcsolatos emléket, melyben valós és képzelt elemek keverednek egymással, a tér és az idő teljesen összezavarodik, olyan régmúlt pillanatok kerülnek egymás mellé, melyek a valóságban nem történhettek egyidőben.

Az első fejezetben például arra emlékszik vissza, hogyan nézték Mamuskával együtt az árvizet az ablakból, holott Mamuska egy hónappal az árvíz előtt meghalt. A gyerek az árvíz mindent elöntő, pusztító áradatát ösztönösen állítja párhuzamba a nagymama halálával, de mintha továbbra is életben akarná őt tartani, beleszövi az árvízzel kapcsolatos emlékeibe. A sajátos gyermeki emlékezésre utal rögtön a könyv első sora: „- Jól emlékszem az árvízre, mintha csak álmomban látnám.” Emlékezés és álom határozza meg a könyv hangulatát, a kettő összemosódása az egész történetre jellemző, a képek is ezt adják vissza. A grafittal rajzolt illusztrációk szürreálisak, néhol groteszkek, imitt-amott talán kissé félelmetesek is, akárcsak egy furcsa álombéli táj. A sötét árkádok, a sűrű erdő, a hatalmasra nőtt töklevelek mintha valami titokzatosat, ijesztőt rejtenének. Az elmúlás titkát.

Ez a fajta sötét tónus teljesen hiányzik a másik könyvből. Szulyovszky sokkal általánosabban közelíti meg élet és halál misztériumát, nem a gyászmunkára helyezi a hangsúlyt, hanem az elmúlás természetességére, a halál és születés körforgására. A hálás virágban is szerepel egy kislány, aki szintén az unoka, de itt nem ő a főhős, hanem egy „borzas, rikító piros fejű” művirág, aki egyszer csak felbukkan Kató nagymama és Géza nagypapa kertjében. A két idősödő nagyszülő - bár névvel szerepelnek - a nagymama és nagypapa alaptípusa, akik életük vége felé kertjük gondozásával és az unokájukkal töltik minden percüket.



Dezső Andrea könyvében nagyszülő és unoka közé ékelődik az anya alakja, aki a felnőttek racionális, csodákra már kevéssé fogékony gondolkodását képviseli szemben a kislány gondolatvilágával. Bruno Bettelheim írja Az elég jó szülő című könyvében: „Míg a felnőtt csak gyöngeségből menekül a képzelet birodalmába a valóság elől, a gyermek erőt merít ugyanebből az élményből, mivel az ő korában még a játék és a képzelet segítségével birkózik meg az ember a külvilággal.”

Az anya az első három fejezetben elutasítóan reagál kislánya furcsa, álomszerű emlékeire: „A mama nem hisz nekem, aggódó arcot vág. – Menj játszani - mondja, s én sarkon fordulok és kinyitom a titkos ajtót.” A gyermeki játék és emlékezés egy tőről fakad: a valódi és képzelt világ egyszerre van jelen, az átjárás egyikből a másikba természetes. A kislány - anyja elutasító viselkedése után - képzeletbeli játszótársait hívja: Dadi és Jaji emberarcú, manószerű lények, testüket tetőtől talpig valamiféle szőrme borítja, akárcsak anno a moncsicsikét. Dezső Andrea egy interjúban elárulta, ez egyfajta védelmet jelent a külvilággal szemben, ezért vonzódik különösképpen a kemény kitinpáncélt viselő bogarakhoz is. A két játszótárs tehát a kislány alteregója is egyben, akiket nem tud megsebezni a valóság, és annak semmilyen félelmetes történése. Akkorák, mint a főhős, és nagyon hasonlítanak is rá. Titkos ajtón érkeznek a falon keresztül, vagy éppen a fák mögül bújnak elő, de mindig ott vannak, hogy elűzzék a gyermek szorongását, félelmeit. A kislány így beszél róluk: „Bújócskát játszunk és Körben áll a kislánykát, azután Egérfogót, s ők mesélnek a városukról ott a fal túloldalán, meg a kertekről, igen, a legtöbbet a kertekről mesélnek…”



A kert különösen fontos szimbólum, a természet megjelenési formája mindkét mesében. Az a hely, ahol a csodák a valóságban megtörténhetnek. Már maga a természet körforgása is a születés és halál örök csodája, valamiféle isteni rend mutatkozik meg általa.

Szulyovszkynál az egész mese a kertben játszódik, a történet tavasztól tavaszig tart, születéstől újjászületésig. A kertben megtörténő csoda a művirág formájában manifesztálódik, melyről senki nem tudja, hogyan került oda. Az alig látó nagymama (ismerős motívum, azt látja egyre jobban, ami a „szívnek fontos”) veszi észre és egyből nagyon megszereti a furcsa jövevényt, minden reggel meglátogatja. A művirág dacol a természettel és annak viszontagságaival, nem hervad el ősszel, ahogy a többi virág, csak akkor tűnik el hirtelen, amikor egy téli napon lehullik a hó és a nagymama meghal. A nagymama halálát burkoltan jelzi a szöveg („Másnap reggel Kató nagymama nem ment ki a kertbe szokásos sétájára.”), viszont az illusztráció és az alatta olvasható Luca Morandini verssor („Aztán egy ködös nap ketten szállnak égbe”) egyértelművé teszi, hogy mi történt.

A könyv egésze ugyanis három szálból fonódik össze: a bal oldalon található, díszes iniciálékkal kezdődő szerzői szövegek alkotják az egyik szálat, a jobb oldalt majdnem egészen kitöltő illusztrációk a másodikat, végül a képek alatt olvasható rövid verssorok a harmadikat. Utóbbiak a jelenidejű igékkel az élmény közvetlenségét jelzik, sokkal érzelemtelibbek, intenzívebbek, mint a bal oldali szerzői szövegek, melyek a verset prózává szövik, múlt idejűvé alakítják. Az emlékezés távolságából a halál megszelidül, mese lesz belőle, az az ősi fajta, amely segít eligazodni az élet dolgaiban. Az illusztrációk pedig mindezt tovább árnyalják, finomítják minden részletükben utalva a körforgásra (kerek élőlények, ölelés-mozdulatok, ugrálókötél kerek íve, melynek teteje az égbe vész). Minden összeér, ahogy a művirág helyén is tavasszal egy pici piros virág dugja ki a fejét, amit természetesen a beszédes nevű Hajnalka, Kató nagymama unokája vesz észre a kavicsok között.

Ez a fajta gömbölyűség a Mamuskában csak az utolsó fejezetben érkezik el. Az első három rész az ellentétekre épül, élet és halál, fent és lent váltakozik egymással, de a kettő mindig kiegészíti egymást, az illusztrációkon is együtt vannak jelen. Az egyik legeredetibb ilyen motívum a víz alatti űrhajó, ahol a víz a halált idézi (lásd első fejezetben az árvíz, mely pusztulást hoz, és a nagymama halálával is párhuzamba állítható), az űrhajó viszont a felszállásra, a földtől és a vízből való felemelkedésre utal, az újjászületés lehetőségét hordozva magában. A bogarak és madarak együttes szerepeltetése is ugyanennek a motívumnak egy újabb megjelenési formája (nem véletlen, hogy a belső címlapon egy hernyó mellett bekötözött szárnyú madár áll, utalva arra, hogy a halál traumáját még nem dolgozta fel a főhős) mely aztán az utolsó fejezetben a lepke kifejlődési folyamatában (hernyó – báb – pillangó) össze is kapcsolódik. A képek hangulata is furcsa ellentétességet áraszt: a rengeteg élőlény szerepeltetése ellenére a rajzok statikusak, tömörek, az időtlenség érzetét keltik.

Az élet-halál ellentétpár legegyetemesebb szimbóluma maga a természet, mely először a harmadik fejezetben (A kertben) jelenik meg nem utalás-szerűen, hogy aztán a befejező részben kozmikussá tágulva kiteljesedjen. A kert (bekerített, saját természet) és csoda összefüggését A hálás virág kapcsán már vizsgáltuk. Mamuska kertje a valóságban ugyan „csak akkorka volt, mint egy zsebkendő”, az unoka-főszereplő mégis eltéved benne. Ez az eltévedés egyfajta beavatásként is értelmezhető, a kerti élmény bekukkantás az al/túlvilágba. „Forróság volt, szárazság, és a levelek alatti zöld derengésben úgy éreztem magam, mintha egy üvegben ülnék. A földnek gombaszaga és sötétszaga és könnyszaga volt, a kezemmel morzsolgattam a hűvös göröngyöket. Egy dongó zurrogott el, nagy kék legyek zümmögtek a napfényben, az ösvényen pedig egy veréb ugrált végig, aztán csend lett. (…) Mamuska engem keresett.”

Az eltévedést hazatalálás követi, az utolsó fejezet A búcsú, ahol minden a helyére kerül, a kislány elfogadja a nagymama halálát. Ezt jelzi egyrészt a szimbolikus gyermeki temetés: a nagymama fényképe egy csokisdobozban kerül elhantolásra, miközben szentjánosbogarak világítják meg a gödröt, és tücskök húzzák a gyászindulót. „Hirtelen nagy-nagy csend lett.” A természet körforgása egyetlen pillanatra megáll, hogy aztán „mégiscsak újrakezdje a nappalok és éjszakák váltakozásának lassú és biztos ritmusát.” Egy másik ellentét is feloldódik: az anya, aki eddig elutasította kislánya valóságtól elrugaszkodott emlékeit, végre megérti és elfogadja őket, rájön, hogy azok a nagymama halálának feldolgozásához kellettek. Elfogadása jeléül felajánlja, hogy hívják meg a két képzeletbeli barátot, Dadit és Jajit vacsorára. A könyv utolsó kétoldalas képe ezt a búcsúvacsorát ábrázolja, a hatalmasra nőtt virágok alatt kézenfogva ülnek a mosolygó szereplők a megterített kerek asztal körül. A vacsorára feltálalt születésnapi torta is az újjászületésre utal, a többi kerek finomság (dinnye, alma, kuglóf) és az összefonódott karok is mind a gyermek lelkében helyreállt rendet jelzik .



A kép szereplői itt már tudják, amit a hálás virágon keresztül Kató nagymama üzent Hajnalkának, hogy a természet részeként, annak kozmikus rendjébe ágyazódva a halál többé nem félelmetes, elfogadhatatlan, feldolgozhatatlan esemény, hanem csupán az örök körforgás része, az élet másik oldala.