Pedig először úgy tűnt, hogy minden a régi: délelőtt szakmai beszélgetések, délután felolvasószínház, közben és utána szabadtéri programok, kiállítások, este pedig a dilemma, hogy megpróbáljunk bejutni az aznapi versenyelőadásra, vagy inkább valamelyik színművészeti egyetem bemutatkozását válasszuk az Ifi Genius program keretében. De aztán egy idő után feltűnt, hogy a programkínálat bizony jóval szűkösebb, a hangulat meg érezhetően feszültebb, mint tavaly. Persze, voltak ennek előjelei, lehetett olvasni az idei válogatás mikéntjét vitató nyilatkozatokat, különösen arról, hogy miért kerülhet be egy színháztól vagy egy rendezőtől több előadás is a versenyprogramba. Pedig az idén először hárman válogattak: Szilágyi Lenke fotóművész, Vekerdy Tamás pszichológus és Urbán Balázs kritikus, és a szakmai viták során talán ha egy-két előadásnál hangzott el, hogy nem itt, hanem inkább az off-programban lenne a helye.

Újdonság volt az idén az is, hogy ezeken a beszélgetéseken külföldi kritikusok, színházi szakemberek is részt vettek, hol több, hol kevesebb új gondolattal, nézőponttal színesítve a háromnaponként váltakozó opponensek és a többnyire szakmabeli, ritkábban laikus nézők véleményét. Azt hiszem, mégsem ez jut majd elsőre az eszünkbe, ha az idei beszélgetéssorozatra gondolunk, hanem az a bizonyos székborogatós jelenet, amely a színházi életünkben is meglévő frontvonalak emblematikus jelenetévé vált a POSzT-on. Vidnyánszky Attila, a debreceni színház igazgatója reagált így a Mesés férfiak szárnyakkal című rendezését ért kritikai megjegyzésekre, majd elhagyta a termet, sőt a várost is, holott aznap délután ő is felkért hozzászólója lett volna az alternatív színházak helyzetéről szóló ankétnak, ahol azonban már csak bocsánatkérését tolmácsolta Márta István.
Aki „jövő előkészítő művészeti vezetőként” áll jelenleg a POSzT élén, Stenczer Béla fesztiváligazgató társaságában. Ahogy az a fesztivál jövőjéről tartott beszélgetésen kiderült, Márta Istvánnak számos ötlete van a jövőre nézve a külföld felé nyitástól a marketing megújításán keresztül egy tanácsadó testület létrehozásáig, de ezekből az ötletekből még nem állt össze egy egységes és markáns jövőkép, inkább az látszik, hogy egyensúlyozni próbál a különböző oldalak és szekértáborok között. Kérdés, hogy ez mennyire hat majd ki a POSzT szakmai arculatára, színvonalára. Ami biztosnak látszik, Pécs városa elkötelezett amellett, hogy a fesztivál a városban maradjon, és a lassacskán csak elkészülő Zsolnay-negyeddel új, izgalmas helyszíneket is tud kínálni.

A versenyprogram meghatározó szereplője idén egyértelműen a Nemzeti Színház volt, hiszen három előadásuk is szerepelt a válogatásban: a Három nővér (rendezte Andrei Serban), az Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe (rendezte Mohácsi János) és a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból (rendezte Alföldi Róbert). Mind a szakmai, mind a közönségzsűri az utóbbinak ítélte a legjobb előadás díját.
Érdekes momentum, hogyha jövőre valóban megvalósulna az az elképzelés, ami a jövőről szóló beszélgetésen szintén felmerült, hogy a szervezők egy bővebb válogatásból szemezgethetnének megvalósíthatósági-adaptálhatósági szempontok alapján, ez a sajátos helyigényű, végül a pellérdi Ipari Parkban színre vitt előadás nagy valószínűséggel kipottyanna a bemutatandó művek közül.

A legjobb rendezés díját Mohácsi János nyerte el a pécsi Parasztoperáért, és e két színház, valamint Pintér Béla Társulata ezen kívül is több díjnak örülhetett. A Zsámbéki Gábor rendezte A mizantróp (Katona József Színház) pedig különdíjat kapott. A Mesés férfiak szárnyakkal különleges látványvilágáért kapott díjat – igaz, azt a debreceniek részéről nem vette át senki.

A POSzT legnyugodtabb, tényleg kizárólag csak a szakmáról szóló szelete talán a Nyílt Fórum és a PanoDráma rendezvénysorozata volt. Az előbbi keretében öt új magyar drámát mutattak be felolvasószínházi formában: Szálinger Balázs 91 %, Zalán Tibor Szása i Szása, Maruszki Balázs Dono Rea, Szabó T. Anna-Lázár Zsigmond Kirké és Borbély Szilárd Az olaszliszkai című darabjait. A Nyílt Fórum Füzetekben megjelent három dráma kapcsán pedig – idén először – tematikus vitát rendeztek, például Szöllősi Mátyás Lassan, visszatartva című műve kapcsán a verses dráma újjászületéséről, Juhász Kristóf Pestis 41. című darabjához kapcsolódva pedig az apokalipszis színházi megjelenéséről.
A kötetben közölt drámák közül a Vilmos-díjat azonban a harmadik, Székely Csaba Bányavirág című drámája nyerte el. A darab egy kis erdélyi faluban játszódik, ahol az alkoholizmus, betegség, munkanélküliség háromszögében vergődő emberek rendre az öngyilkosságot választják „kiútként”. A jól megírt, emlékezetes karaktereket felvonultató történet sok humorral és élő, hiteles nyelvével teremt sajátos, vonzó drámavilágot a szociológiai nyersanyagból, szembesítve bennünket az Erdéllyel kapcsolatos sztereotípiáinkkal is. A költségvetésből az idén a tavalyi gazdagabb kínálattal szemben csak egy műhelybemutatóra futotta: a két évvel ezelőtt a Nyílt Fórum Füzetekben már megjelent Kiss Judit Ágnes-darabot, a Prága, főpályaudvart Vincze János rendezésében a Pécsi Harmadik Színház vitte színre.

A PanoDráma ezúttal három felolvasószínházi előadást hozott, a legemlékezetesebb közülük egy dokumentumdráma volt, Moisés Kaufmanntól A Laramie-projekt. Laramie egy amerikai kisváros, ahol 1998-ban két fiatalember megkínzott, kikötözött és hagyott meghalni egy huszonegy éves, meleg fiút. A dokumentumokból (rendőrségi, bírósági jegyzőkönyvekből, az érintettekkel készült interjúkból) összeállított, szerkesztett, ám nem stilizált szöveg meglepő erővel és drámaisággal szólalt meg felolvasószínházi formában is.

Off programból érezhetően kevesebb volt az idén, mint tavaly vagy az azt megelőző években, betudhatóan a szűkösebb költségvetésnek. Új helyszínként vonták be a nemrég elkészült Kossuth teret, ahol táncszínházi előadásokat, koncerteket, vásári játékokat rendeztek, de bebizonyosodott, hogy nagy melegben a szinte teljes terjedelmében kővel lerakott tár katlanként működik, hosszasabb tartózkodásra csak az esti órákban alkalmas. A gyermekelőadások idén is a bevált helyszínen, a Jókai téren várták a kicsiket, az egyetemisták pedig az Ifjúsági ház lerobbant szocreál miliőjében mutatkozhattak be. Az idén tőlük sajnos csak egy-két előadást tudtam megnézni, jó emlékem maradt a marosvásárhelyi mozgásművészeti szakos hallgatók Egy lakodalom története című játéka András Lóránt rendezésében.
Talán kitűnik a beszámolóból, hogy a Pécsre látogatóknak idén is lehetett része szép pillanatokban, emlékezetes előadásokban, de a fesztivál sem tudta kivonni magát mindabból, ami ma mindennapjainkat, általános közérzetünket jellemzi. Állt a Pécsi Nemzeti Színház épülete előtt egy installáció: egy szobányi fehér kocka. A kockán volt egy ajtó, azon azonban nem volt kilincs. Úgy lehetett bemenni, ha valaki belülről beengedte az embert, vagyis, ha bent nem volt senki, akkor sehogy. Belül, a falon viszont nagyon sok szögre akasztott kulcs lógott. Hogy egyformák voltak-e vagy sem, valamennyi nyitotta-e az ajtót vagy csak egy közülük, esetleg egyik sem, nem tudom. De ez a nagy fehér kocka ezzel a sok bizonytalansággal sokat elmondott az idei fesztiválról.