Ráskai Szabolcs legújabb képei, melyeket a Rejtjelek cím alatt gyűjtött össze és állított ki, a hiány erős jeleivel dolgoznak, sőt, mintha maguk is bizonyos fokig ilyen hiányjelekként értelmeznék önmagukat. Ugyanakkor a hiány – és ez Ráskai rajzainak egyik legjellegzetesebb, egyben legtitokzatosabb vonása – nem ruházódik fel egyértelműen dekódolható értéktartalommal. Nem tragikus tehát, vagyis a rajzok nézője nem érzi úgy, hogy valamit elvettek, valamit megvontak tőle, másfelől viszont az sem mondható, hogy felszabadító érzés töltené el az embert miközben ezeket a grafikákat szemléli. A hiány tényként van itt bejelentve, olyan állapotként, mely nem szorul feltétlenül magyarázatra, de éppen ezért nem is igen fejthető fel tökéletesen. Nyitott, de rejtélyes fogalmi-gondolati háttér elé állnak be a képek, aminek két feltétlen eredménye rögtön szembeötlik; egyfelől, hogy a szorongás és a humor nem egymást kioltó erőkként, hanem közös gyökerű és egy irányba mutató, kiegészítő hatásokként lépnek fel, másfelől, az előbbitől nem függetlenül, hogy a befogadó meglehetősen nagy szabadsággal élhet az értelmezés során, hisz ezeknek a rejtjeleknek számos „helyes megfejtése” létezhet.

A Rejtjelek képanyaga meglehetősen ökonomikusan bánik a felhasználandó eszközökkel, a fekete és a fehér dominanciáját csak néhol bontja meg egy-egy berendezés, tárgy váratlan színe, mintha valami ismeretlen, de bármikor bekövetkezhető veszélyre hívná föl ezzel ez a képi formanyelv figyelmünket. A vonalvezetés is végtelenül letisztult, nem tesz felesleges kanyarokat, nem fordul váratlan irányba, nem akar többnek látszani, mint ami: az a fehér vonal, ami az egybefüggő, jelentés nélküli fekete felületen végigfutva előhívja annak nyelvét. És ha már előhívásnál tartunk, van valami fotószerű ezekben a grafikákban, úgy állnak itt előttünk, mintha kinagyított negatívok lennének, amiket azonban mégsem hívott elő végül senki. Hogy nem akarta-e, nem tudta, vagy nem merte, az a rajzok rejtélyeinek egyike marad, felfejthetetlenül.

Ugyanígy kideríthetetlen, hogy miféle jeleneteket, illetve legtöbbször jelenetek utóéletét látjuk itt. A képek többségén nem is maguk a tárgyak titokzatosak (bár Ráskai korábbi rajzainak „főszereplői”, a dadaista konyha különös eszközei is visszaköszönnek itt-ott), hanem azok elrendezése. Az Esettanulmány No2 kerti medencéje, a benne lebegő játékmacival és a mellé állított kamerával, nagy valószínűséggel nem más, mint egy családi videó felvételének ártalmatlan helyszíne, mégsem hagy nyugodni a látvány.

Van az egészben valami mélyen felkavaró, valami perverz módon rideg, amitől a kép végül kicsúszik saját, egyszerű értelmezési keretei közül, és hirtelen egy pornófilm forgatásának izzadságszagú terepévé válik, aztán meg egy bűntett helyszínévé (a fehér ceruzavonal önmagában is a rendőrségi helyszínelések kréta-jeleit idézi meg), majd újra családi kertté és így kavarog tovább az egész, nyugtalanítóan. Ráskai rajzainak erről a hűvös többértelműségéről írta Hemrik László az Élet és Irodalomban, hogy „egyik legszembetűnőbb jellemzője a frivolitás”, a „kétértelmű sikamlósság”. Hol egy maci, hol egy (amolyan detektív stílusú) kalap, hol egy kishajó lebeg a medence vizén, és végül aztán felbukkan egy pisztoly is a maga pőreségében. Ha ez regény lenne, a pisztoly minden bizonnyal elsülne, grafikaként viszont elég neki önnön fenyegető tárgyiassága. Ezek a jelek mind egy narráció lehetőségére, sőt, valószínűségére utalnak, az Old Story vagy a Tárgyalás után már címével is, mi, nézőkként mégsem részesülünk a történetszerűségből.
A rajzok feszült statikussága ugyanakkor a megtörténés dinamikusságánál jóval erősebb jellé válik a szemeink előtt. Nem szeretnék különösebben nagy szavakat használni, ez elég távol is állna a grafikák hangütésétől, mégis: az emberi cselekvések alapvető kiismerhetetlenségének és lényegi értelmetlenségének a finom jelzései érhetők tetten Ráskai Szabolcs grafikáin.

Ezek a jelzések aztán a képek egy másik csoportjánál látványosan felerősödnek, sűrűbb állagú motívumokká, szimbólumokká rendeződnek össze. A rádiókészülékek, az antennák a kommunikáció, a párbeszéd lehetőségére irányítják a figyelmünket, de továbbra sem fedik fel, hogy kik és kikkel kommunikálnak rajtuk keresztül. Itt már megjelennek emberi figurák is, de mindig valamiképpen csonkolva, töredékesen.

Egy szófán heverő női alak deréktól lefelé, egy dohányzó férfi lába és kézfejei, egy fiatal lány miniszoknya alól kihívóan elővillanó combjai jelzik is az emberi jelenlétet, de fel is számolják annak hagyományos értelemben dekódolható értelmét. Nem emberek ezek, csupán puszta testrészek, idegen elemek a tárgyak domináns és steril terében. Mintha a Tom és Jerry rajzfilmekből ismert jelzésrendszer működne itt is, az embereket mindig csak deréktól lefelé látjuk, ha feljebb emelnénk a tekintetünket, ha lenne erre lehetőségünk, az beláthatatlan és fenyegető módon zavarná össze a derék alatti világ korlátozott, de önmaga korlátozottságában mégis működőképes rendszerét. Az sem öncélú játék tehát, ha innen nézzük, bár kétségtelenül játékos megoldás, hogy fejek helyett botra akasztott kalapokat és parókát mutatnak fel az Álca I-II. és a Hírlabirintus rejtőzködő alakjai. Felvállalnak valamiféle jelenlétet, de az azonosíthatóságtól elzárkóznak. Csak feltételezni tudjuk, hogy valamiképpen közük van a medencés képek elhagyott teréhez (talán ők léptek ki onnan, talán a kalapos alak ugyanaz, aki a pisztolyát hátrahagyta, esetleg ő dohányzik a Rejtély I.-en), de nem lehetünk biztosak benne.

Egy korábbi sorozatában Ráskai Szabolcs arra tett kísérletet, hogy a századelő híres-hírhedt avantgárd-vacsoráinak, táplálkozási performanszainak tárgyait, fogásait reprodukálja, hogy a reprodukció gesztusán keresztül felidézze, újrafogalmazza ezeknek az eseményeknek a lényegét. Az ilyen felidézés ugyanakkor amellett, hogy újraéleszti, meg is merevíti, történetivé teszi a happening egyszeri aktusát. Mintha ez a tapasztalat szűrődne át az újabb sorozat emlékmű-rajzain. Itt már nincs szó felélesztésről, újrajátszásról, a puszta tárgy, a ready-made és a természet, a biológiai létező egymásba oltásának művészi vágya emlék, emlék-mű csupán. Súlyos, komoly talapzaton álló jel, de jelszerűségében ma nem kevésbé fontos, mint volt egykor működő eszmeként. Peter Bürger közelmúltban magyarul is megjelent alapművében az avantgárdot a polgári társadalomban létrejövő művészet önkritikájaként definiálja. Amit itt látunk, az pedig ennek az önkritikának az emlékműve, mely egyszerre figyelmeztet az önkritika hiányára, szükségességére és korlátaira is. Az irónián innen, a posztmodernen túl, titokzatosan, szemérmesen, de nem hozzáférhetetlenül.

Elhangzott: 2011. június 10-én. Ráskai Szabolcs Rejtjelek című kiállítása 2011. június 24-ig tekinthető meg az ART9 Galériában (Budapest, Ráday utca 47.).