Az iskoláját!

A második nap a Farkassal folytatódik, megbeszéljük a fordítás csiszolása során felmerült problémákat. Más kérdés az, hogy ki mennyit ért rá csiszolással foglalkozni, hiszen az esti beszélgetések (szigorúan irodalmiak és társtudományosak természetesen) olykor a hajnali órákig tartanak.

Na de vissza a szemináriumhoz. Egyébként a reggeli és ebéd között zajló fordítószemináriumok jelentik a legnagyobb munkát.

A farkasos történettel kapcsolatban is felmerül, hogy nagyon fontos, hogy elképzeljük a szövegben leírtakat, be kell kapcsolni a belső videóberendezésünket, látni az eseményeket. A fordítás folytonos egyensúlykeresés, és az a jó, ha tudunk miből választani, tehát lehetőleg bő anyanyelvi szókinccsel rendelkezők előnyben.

Rácz Péter nem győzi eléggé hangsúlyoztatni a pihentetés fontosságát. Azt tanácsolja, hogy amikor már úgy érezzük, hogy a fordításban már nincs a szöveg meg nem értéséből származó hiba, akkor hagyjuk pihenni. Amikor úrja előveszük, akkor már csak a saját szövegünkkel foglalkozzunk, s felejtsük el az eredetit.

A fiatal, a világhálós lehetőségekkel elkényeztetett fordítónemzedéket időnként arra kell buzdítani, hogy szótarakat használjon, és nem árt, ha némi fenntartással legyen az elektronikus világgal szemben. Nem mindenható a gugli, bőven vannak szavak, amelyek a gugliban nem, de a szótárakban megtalálhatók, mondja Rácz Péter.



Akinek van füle, az egy csomó jótanácsot tud elraktározni ezeken a szemináriumokon, ezt el kell ismerni. Nekem például az is tanulságos, hogy a fordítandó könyvet érdemes legalább kétszer elolvasni a fordítás előtt, mert volt már olyan is, hogy az előzetes olvasás nélkül estem neki egy novellának.

A második szeminárium főszereplője, Parti Nagy Lajos Az étkezés ártalmasságáról című munkája kemény dió, de Rácz Péter mégse akarja állítani, hogy lefordíthatatlan a mű. Az első pillanatra persze nehéz elhinni, főleg a módosított káromkodások, mint kibaszent és baszmati keserítenek el. De hát ezt már tudjuk, hogy a magyar nyelv rendkívül találékony és bő ezen a téren, klasszikus példának számítanak például az az iskoláját és az elefes.

Na de vissza az étkezés ártalmasságához és a méregtelenítés istennőjéhez, az Emese Acapulco Diabetikus gyógyíróhoz. Az Emese név megpendíti a magyar érzelmek húrjait, Acapulco viszont idegenül hat. A mű végére különben kiderül, hogy a hajrázó előadó a hosszú beszéde folyamán a megbolondított Unicumot vedeli, és beszorul a pulpitusba.

A főszereplő előadó képében egy szerencsétlenséghalmazt ismerhetünk meg. Nem is félművelt a főszereplő, hanem inkább tizedművelt, nyolcadművelt, vélekedik Rácz Péter, velejéig frusztrált. A szerző a legeslegrosszabb beszédfordulatokat veszi át a környező világnak a nyelvhasználatából, az elszegényedett, deprimált nyelvet irodalomba tudja sűríteni.

Érdekes a szövegben a nyelvi bravúr, picit azért túl van feszítve a húr, a szituáció nagyon szegényes – valaki előadást tart, amelyben az egész környezet és közeg kerül szóba, nem csak a gyógyíró.

A szeminárium egyik központi kérdése, milyen egy Művházmargitka? Erna szerint olyan, mint a Keleti pu. pénztárnénijei: nem túl művelt, középkorú, testesebb alkatú. Megtárgyaljuk, hogy egyes magyar nevek vicclapok és kabarék nyomatására kaphatták lenéző zamatukat, pl. Géza, Béla, Gizike, Margitka stb. Persze attól vannak bőven kiváló Gézák és Gizik is.

A fordításban valószínűleg át kell írni a művházat és valamelyik hozzá illő női névvel párosítani, ami hasonló benyomást keltene.

Feladatnak azt kapjuk, hogy alá kell húzni szavakat, kifejezéseket, amiket nem lehet lefordítani, hanem át kell írni. És persze egy pár oldalnyi fordítást következő napra azzal a tanáccsal egyetemben, hogy az adott esetben sokkal nagyobb szerepe van a kreativitásnak, mint máskor.

A könyvek, amelyekkel bögölyt lehet ölni

Az ebéd és a vacsora közötti bágyadt hangulatomat Károlyi Csaba dobja fel, az ÉS kritikai rovat szerkesztője, az utóbbi fél évben megjelent könyvek ismertetésével. Persze nem mindegyikről esik szó, csak egy válogatást kapunk azokról a könyvekről, amelyeket jónak tart Károlyi Csaba. Ahogy elő-előveszi a könyveket, kinyitja őket, egyszer csak összecsapja, amit a kezében tart, ezzel végét vetve egy odamerészkedett bögöly életének. Élő (vagy inkább halott) bizonyíték arra, hogy milyen hasznosak a könyvek.

A könyvhétre megjelent prózakötetek közül két novellagyűjteményt tart jobban említésre méltónak a szerkesztő úr: Tóth Krisztina Pixel, és Zsámboki Mária Tűnő árnyékom közepén című kötetét.



Ezután következik hat regény, amely közül négyről alaposabb, és kettőről még alaposabb áttekintest kapunk. Tehát ezekkel az olvasási ajánlatokkal leszünk ellátva: Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz, Grendel Lajos: Négy hét az élet, Kiss Ottó: A másik ország, Spiró György: Tavaszi Tárlat, Rakovszky Zsuzsa: VS és Láng Zsolt: Bestiárium Transylvaniae IV. A föld állatai.

Az utóbbi regény akár provokációnak is felfogható, ugyanis Láng Zsolt Erdély-képe nem egyezik meg a köz-elképzeletben létezővel.

A fiatalok szerzője

A második nap estére Garaczi László és Balajthy Ágnes beszélgetése biztosít érdekes időtöltést. Kiderül, hogy a most már népszerű szerzőnek kezdetben nagyon nehéz volt publikálnia, tehát magának írt, és nem is volt biztos benne, hogy író lesz valaha. Utólag persze rossznak tűnik neki ez az időszak, de szerencsénkre a nyolcvanas években enyhült a helyzet, és megjelentek a lemúr-történetei, amelyek a szerző gyermekkoráról szólnak. Garaczi affinitást érez aziránt, hogy a hatvanas-hetvenes évekről írjon, hiszen akkor volt fiatal. Egyfajta megértési folymatnak, terápiának is nevezhető ez, ahogy előző este vendégünk, Grecsó Krisztián esetében is szóba került. Mindenképpen érdemes feldolgozni, mit jelentett a diktatúrában a szerelem, a karrier, a szolidaritás.

Mindamellett archetipikus szituációkat próbál megírni, hiszen a közösségi létezésnek ma is megvannak a nehézségei.



A legutóbbi, az Arc és hátraarc című, katonaságról szóló regényét általában hitelesnek, néhányan nyomasztónak tartják, mert rossz élményeket idéz, és van, aki a könyv hatására katonasztorikat kezd mesélni neki.

Balajthy Ágnes kérdésére, hogyan fordult az érdéklődése a színház felé, Garaczi elmondja, hogy vannak olyan kedves dramaturglányok, akik levadásznak fiatal prózaírókat, s ráveszik, hogy írjanak színdarabokat. Az író úgy érzi, hogy színdarabokban aktuális dolgokról lehet beszélni, és jó esetben még tíz és húsz év múlva is aktuális lesz mindez. A másik jó dolog a drámaírásban az, hogy együttműködést igényel a színházi emberekkel, s ennek folyamán át is alakul a szöveg.

Garaczi a fiatalok szerzője – tehát a miénk is –, állandóan gyűjt új szavakat, figyel, adatközlője lehet úgy az internet, mint a fia. Ugyanez a szemfülesség, szógyűjtés a műfordítónak is hasznára válik, úgyhogy megyek is fülelni, hátha elhangzik egy-egy új, ízes kifejezés is a tücsökciripelés közepette.

(A szerző észt lektor az ELTE BTK Finnugor Tanszékén - a szerk.)