Morbid indulás

Már harmadszor tartozom ezen szerencsés fiatal műfordítók közé, akik a pesti fullasztó levegőből elmenekülhetnek a tíznapos intenzív fordításvilágba a nagykovácsi éltető fái közé. Rögtön a szobafoglalás után el is kezdjük szobatársaimmal a nagykovácsi jóllétet: elmegyünk fagyizni és körözünk egyet a parkban. A friss levegő mellett felfedezünk a parkban egy kimúlt pockot, amin hangyák lakmároznak. Eszembe jut, hogy két évvel ezelőtt Miklós harkálytól búcsúztunk el a tábor alatt (a tudósításokból csak a harkálymentő akció derül ki: 1., 2.,  - a szerk.), az idei fordítótábor ehhez képest egy pocok halálával kezdődik.

Persze nem marad végtelenül sok időnk levegőzni, máris kezd elfogni a tábori hangulat és a fordíthatnékom. Nem kell sokáig várni, egyszer csak elhangzik Rácz Péter szemináriumvezető szájából a kedves megszólítás: Fáradjatok be!

Nincs szentírás

L. Varga Péter nyitánya és a jómunkát kívánsága után elkezdődik az első szeminárium, Rácz Péter a többségünket már ismeri, önmaga véleménye szerint már a könyökünkön jön ki. Gyorsan megnézem – az enyémen nem látok semmi gyanúsat.

Aztán a néhány friss arcnak tart egy kiselőadást a Balassi Intézet műfordítóképzésének előnyeiről, ahol nagy tölcsérrel töltik be a hallgatókba a fordítás csínját-bínját. Csak erősíteni tudom a szavait, tényleg döfi az az év, amikor bőszen okítanak leendő műfordítókat az intézetben.

Megtudjuk, hogy három részre lesz osztva a tábor, három különböző szemináriumvezetőnk lesz. Aztán jövőre 4, 5, 6, és egyre reménytelenebb lesz a helyzet, jegyzi meg Rácz úr, majd becsap a lovak vagy a farkasok közé, mert az első tárgyalandó szövegünk Krasznahorkai Az utolsó farkas című óriásmondat lesz. A frissen kinevezett négy professzora Az utolsó farkasnak, ahogy Rácz úr titulálja a csoport azon tagjait, akik ugyanezzel a művel egy hetet töltöttek tavasszal a posztmüf táborban, összefoglalják röviden a tudnivalókat. Bár előre megkapta mindenki a szöveget, hogy egyből neki lehessen kezdeni a fordítási kérdések megtárgyalásának. Persze maga a posztmüf is említésre méltó, ugyanis a tábor a volt balassis műfordító hallgatókat, házi néven müfeseket hoz össze egy-egy szöveggel való foglalkozásra. És így nem olyan magányos a műfordító élete, nemcsak a fejét és a fenekét gyötri a számítógépe előtt, hanem ki is mozdul, hogy kollegáival, hallgatósággal találkozzon.



Tehát elindulunk a farkas nyomában. A szöveggel már csak emiatt is érdemes foglalkozni, mert egy hosszú mondattal és függő beszéddel van dolgunk. Mind a monológusok, mind a dialógusok el vannak mesélve, tehát rengeteg harmadik személyű szerkezet és személyes névmás. A változó, elrejtett, magyarul nem jelölt ő talán más megoldásokat kíván idegen nyelvű fordításokban.

Mindamellet érdekes és könnyen olvasható Az utolsó farkas. Ahogy Rácz úr bevallja, ő nem egy nagy Krasznahorkai rajongó, de a végén szinte izgalom fogta el, mi fog történni valójában.

Szó esik a szöveg ritmusáról, az orosz Szása szerint el kell döntenünk, hogy milyen gyorsan vagy lassan beszél a főszereplő, egy filozófiaprofesszor. Ő az egész szöveget egy indulatnak érzi.

A mondat fűzése, a témáról témára való ugrás nagy kihívás lehetett az írónak is, de ez remekül sikerült: eseménydús és könnyen olvasható a szöveg.

A kijelölt kétoldalnyi mondatrészt kell tehát átültetnünk a képviselt nyelvekre, azaz olaszra, szerbre, horvátra, oroszra, japánra, ukránra, németre és észtre. Mindenki elmerül a szavak világában, halk pötyögtetés, lapozgatás közepette fordul a szöveg.

Ahogy végigmegyünk a szövegen, egyes részleteket nagyító alá helyezve egyre újabb finomságok kerülnek elő. – A szöveg tele van következetlenséggel, pontatlansággal. Rettenetes! – állapítja meg a szemináriumvezető egy ívben.

Háromnegyed négykor Kata érkezik az életmentő pogácsával. Sokkal joviálisabb lesz a hangulat, bár az elején megfenyeget Rácz úr, hogy akinek nincs kész a fordítása, nem kap belőle.

Aztán a szeminárium végén felolvasást tartunk, hogy a felolvasók is ízlelgethessék a fordításukat és a honfitársaik-nyelvrokonaik esetleges megjegyzéseket tudjanak hozzáfűzni.

Ennek a végén megnyugtat minket Rácz úr, hogy nincs szentírás, több változat is jó.

Mi ebben a munka?

Rövid szünet után az Európa kiadó főszerkesztője, M. Nagy Miklós műfordító beszél gyakorlati dolgokról, saját tapasztalatai alapján. A szavai szerint megható érzés olyan sok magyarról fordítóval találkozni.

Ugyanakkor megfigyelmeztet bennünket, hogy a műfordítás egy kegyetlen szakma, szép szakma, nagyon nehéz, de hihetetlen vonzása van. Függőséggé is válhat a műfordítás, ha nem vigyázunk. Hát, ami azt illeti, most már késő. M. Nagy Miklós szerint csak azért rossz, mert az ember elkezd a könyvekben élni, amiket éppen fordít. És mindamellett irtózatosan nehéz szakma, viszonylag kicsi a megbecsültsége. A laikusok nem tudják, mit jelent szépirodalmat fordítani, szerintük olyan ez, mint a foci vagy a politika, mindenki ért hozzá. Az ő anyukája is egyszer megkérdezte: Mondd, kisfiam, mit csinálsz valójában, mi ebben a munka, hogy ott van egy szó angolul vagy oroszul, és te leírod magyarul.



Az előadó Robert Frostot parafrazálva kifejti, hogy az igazi irodalom az, ami elvész a fordításban, de mindig kompenzálni kell azt, ami elvész. Nem is maga a nyelv a lényeg, hanem az, hogy a kultúrák különböznek.

Még egy pár elhatározást hallunk a kedves hivatásunkat illetően, például: a műfordító az, aki egy fordítási problémától lázba jön. Ha már fiatalkorában nem tud aludni tőle az ember, akkor jól választott pályát. A műfordítók imádják szidni a kiadókat. Akkor izzik fel a hangulat unalmas szakmai konferenciákon is.

Kérdés maradt, hogy jó-e az, ha egy műfordító stílusa felismerhető. Bizonyára vannak olvasók, akik kifejezetten valakinek a fordításait keresik.

És még egy fontos gyakorlati tippet kaptunk egy sokkal tapasztaltabb kollégánktól: műfordítónak ne legyenek nyelvi tabuk. Mindent lehet mondani, amit a szöveg megkíván. Nem mondjuk semmire azt, hogy ilyen nincs, mert lehető legkülönbözőbb helyzetekben, stílusokban kell tudni megszólalni, és mindent használni kell, ami van a nyelvben.

Elfogadom a múltam

Az első este hivatalos része Grecsó Krisztián és Dánél Móna beszélgetésével zárul.

Bevezetésképp megtudjuk, hogy egy igazi hungaricummal ülünk szemben, ugyanis - akár Krasznahorkaival szemben - igenis megjelenik a műveiben Magyarország, a legfrissebb műve, Mellettem elférsz esetében pontosabban a Viharsarok, ami Békés és Csongrád megye történelmi elnevezése, mint kiderül. Ugyanis onnan indult egy jó pár véres esemény, amikor a parasztok kiegyenesítve tartották a kaszát.
És a tény, hogy a kedves író volt már birkapásztor is az életében, még közelebb hozza, mert ebben a nemes műfajban a kollégájának tekinthetem magam. Mindenképpen jó a humora az „Alföld prózaírójának”, ahogy Dánél Móna nevezi, mintha csak bátyámat látnám időnként.



A Mellettem elférsz sokkal személyesebb, mint Grecsó többi regénye, tudniillik egy családi regény ez, amely azzal foglalkozik, hogy hogyan működik az emlékezés technikája a családi mitológián belül. Nevezetesen azzal, hogy a családi emlékezetben meglévő történeteket nem kérdőjelezzük meg, de ugyanakkor ahány emlékező, annyi történet, úgyhogy végeredményben ugyanerről a személyről a család két ágában két különböző narratíva is létezhet.

A regénynek lényege pedig röviden összefoglalva az lehet, hogy el kéne fogadni a múltunkat, megérteni a nagyszüleinket, szüleinket, az őket ért kudarcokat, és ezen keresztül elfogadni magunkat is.

Most irány a terasz!

(A szerző észt lektor az ELTE BTK Finnugor Tanszékén - a szerk.)