Az érsekújvári születésű fiatal szerző első novelláskötetében nincsenek gyomorszájon öklöző, harsány történetek, sem csendes melankóliák. Találunk viszont a könyvben tucatnyi pimasz, szertelen, merész írást. Sőt, ne jöjjünk zavarba Veres prózanyelve kapcsán a zavarba ejtő kifejezés használatától sem. Elbeszéléseiben ugyanis úgyannyira valószínű az, hogy egy életre kelt agyagjeti elrabolja az alkotóját, mint hogy a műtárgy elszállításakor, véletlenül sérül meg a tárolására szolgáló ház fala. Azt sem lehet pontosan tudni, hogy a fájó emlékek, vagy a fokhagyma csal könnyeket a szereplő szemébe, a történéseket pedig olykor lezser-rezignált szentenciák szakítják félbe. Effélék: „Nem szerettük azokat a filmeket, amelyeket megfeszített figyelemmel kell követni, hogy a végén részünk lehessen a soványka csattanóban, aminek a lényege úgyis mindig ugyanaz: az élet egy kanna fos, ám ha sikerül rálelnünk az igaz szerelemre, akkor ez néhány hétig nem fog eszünkbe jutni.”

Klasszikus értelemben vett csattanókra Veres kötetében se számítsunk. Sőt, voltaképpen következetesen végigbeszélt történetek sincsenek. De nem is hiányoznak. A Galvánelemek és akkumulátorok elbeszélései foszlányokból, ismerettöredékekből, információcsonkokból, roncsolt helyzetekből építkeznek. A narrátor, akárha egy digitális légifotót böngészne, itt-ott ráközelít a térre, vagy éppenséggel távolabb léptet attól. Egy-egy motívum, elejtett, lényegtelennek tűnő szó mentén pedig az időben is ugrándozik: a múlt felé görget, vagy a jövőt villantja fel. Emlékdarabok, hasonlatok mentén zajlik, áramlik a szöveg. Abbamaradt párbeszédek örvényei történetszálakat húznak a mélybe, asszociációk hullámtarajai pedig mélyben dolgozó motívumokat emelnek felszínre. Az ízesen áradó mesélőkedv helyenként űrt bíz az olvasói fantáziára, így szerencsésebb, ha írásról írásra szusszanásnyi szünetet hagyunk magunknak, hogy elmerenghessünk az el nem mondott történetlehetőségeken.

 

A szövegek felépülésében fontos az elértett mondatok, a keresett érzések, a vízió és valóság egybejátszatásának szerepe is. Elharapott, félre-beszélő, elpárolgó beszélgetések hangzanak el. Megromlott, megjavítani sem vágyott kapcsolatokról szerzünk tudomást. Sorsokról, viszonyokrólról, amelyeket a rosszkedv köt össze. Szereplőkről, akik gyakorlatlanul, félszegen keresik egymást, csak átvészelik, de át nem élik a találkozásokat. Komoly képpel, nem igaz dolgokról társalognak. Valamire vágynak, valamerre mennének, közben tönkremennek. Csapszék-filozófiákba bújnak. „Te elolvastad a Faustot? Én igen. Miért, te nem? Én nem. Miről szól? Hogy szar az élet, de szerencsére rövid.”

Veres novelláiban jóformán senki sem azt mondja, amit gondol, vagy amit igaznak vél, ezért persze szinte senki sem hiszi el a másik szavait, de még a gondolatok sem valódiak. A fikció itt-ott önmagát is leleplezi: a helyek sem azok, aminek neveztetnek, jobbhíján-helyszínek, lényegtelen díszletek csupán. A szereplők – az árokba hajtó kamionsofőr, a vonatozó, feszült állatorvos, a kábítószeres ételosztó, a magányos, községi lemezlovas, a magára maradó leszbikus lány – mind kisiklott életek. A mindenható elbeszélő képes arra, hogy irányba állítsa őket, de arra is, hogy pillanatok alatt megborítsa világukat. Így válik az ártalmatlan vonatozás képzeletben véres akcióhorrorrá, az elhatalmasodó munkamániára pedig önmagunk felfalásáig vezető körömrágás szolgál találó allegóriául. Sosem tudjuk meg, hogy készül-e síremlék a szeretett és elveszített kutyának, abban viszont biztosak lehetünk, hogy a paprikás kovász jobb csalétek a csontinál. Még valami: „Egy veréb nem tudja megváltani a világot. Nem süthet palacsintát, nem alapíthat civil szervezetet. Még traktort sem vezethet. Eszik, szarik, röpköd meg csiripel. Ezt a pár dolgot tudja, de ezeket nagyon.”

A Galvánelemek és akkumulátorok kapcsán a legfontosabb szerintem, hogy kötetről beszélhetünk, nem pedig két keménylap közé szerkesztett novellák soráról. Veres írásainak különös, egységes atmoszférája van ugyanis. Egy elsőkötetes prózaíró esetében ezt is fontos üzenetnek gondolom. A jelzős szerkezetekkel sűrűn tűzdelt, iróniában pácolt ízes mondatok között találunk ugyan párat, ami túlsült, vagy éppen rágós maradt. Akár egy-egy írás kapcsán is felmerülhet, hogy korai volt kötetbe kerülnie. A párolgó beszélgetések, a kanyargó abszurdok mégis markáns prózanyelv ígéretét adják. Képek, eltalált hasonlatok, furfangos nyelvi humor marad Veres István tucatnyi novellája után. Jellegzetes és jellemző karakterjegyek. Ez pedig nem kevés.