Az A38 hajó háromnapos világzenei útjának első állomásán a Kerekes Band dinamikus, kevert stílusú, mégis népiesen egyszerű muzsikája lendítette tovább a világzene iránt érdeklődőket. Az ethno-funk produkció fergeteges bulihangulattal egyesítette az erős gyökérzetű kulturális tartalmat. Az utazást a Besh o droM vezette tovább a számok korrekt, pontos előadásával, de sajnos kevesebb lendülettel és eredetiséggel.

Az Expressz hangsúlyosan Magyarországról indult. Nemcsak a magyar népzenei kezdődallamok miatt. Késett, mint a MÁV: a meghirdetett 20:00 órára mindössze 20-30 fő lézengett a teremben. Aztán 20:35-kor a Kerekes Band színpadon is látható kör alakú logóján és a furulyás-frontember Fehér Zsombor csikóskalapján végre kigördült a vonat a képzeletbeli pályaudvarról.

A furulya, a dobok, a brácsa és a koboz közvetlen, üde és életteli kezdo˝játékára a kb. 50 fo˝sre duzzadt közönség felkapta a fejét és megközelítette a színpadot. Az instrumentális stíluskeverék határozottan és karakteresen szólalt meg: olyan zenészekro˝l árulkodott, akik nagyon különbözo˝ mu˝fajokban vannak otthon, és azokat dzsesszes szabadsággal, de nagy koncentrációval, egyedi módon keverik.

A Csángó Boogie pörgő ritmusára a lábak is beindultak mind a közönségben, mind pedig a színpadon - bár mindkét helyen visszafogottan. Az előadás lehetett volna látványosabb, több mozgással vagy hatásosabb ruhákkal (akár népi, akár avantgárd stílusban), ám a dalok így is meggyőzően szóltak és ez volt a leglényegesebb.

A Rekecsini Botosánka pogány szuggessziója és viharos sodrása után Zsombor furulyát cserélt, a sampler üzembe került és visszhangzón-igézve megszólalt a pszichedelikus, egyszerre ősi és modern Jellyfish. A dobos - Fehér Viktor - energikusan, nagy beleéléssel pörgött a Sticán, s mire a frontemberről lekerült a kalap, a közönség is megduplázódott. Sokan a padlón ültek a színpad előtt, mások félkörben mozgolódtak, de a hatás mindenkin látszott: létrejött az a hangulat, amitől egy rendezvény világzenei fesztivál lesz. A hosszúfurulya mély hullámai, a koboz egzotikuma és a funkysan feszült dinamika igazi életérzéssé állt össze. A közönség nagy tetszéssel, vissza-tapssal jutalmazta a zenekart, aki a májusban megjelent utolsó Pimasz lemez címadó dalával búcsúzott - tiszta és eredeti hangon.

A folyamatosan növekvő tömeg már háromnegyed részben megtöltötte a termet, mire a Besh o droM színpadra lépett: a népszerűség tapinthatóvá vált. Érdekes, instrumentális balkáni népzenekeverék hangzott fel délkeleti irányba haladó expresszünk útjelző füttyszavaként. Különleges és kellemes a muzsika, de egyelőre nem érzem azt a vonzerőt, ami a stúdiófelvételeken megtalálható.

Este jo˝... bejő az énekes és a derbukás, ez utóbbi pedig fergeteges szólót vág le, amit citeraszóló követ. A közönség mozgásba lendül, hátul lépegetnek, az első sorban pedig néhány kamaszlány ugrál. Újabb instrumentális szám következik kavalszóval. Modern és régi dallamok kergetik egymást. A Mission: Impossible filmzenéjére szaxofonos népi motívumok felelnek, az énekes pedig tisztán énekel, magyarul és cigányul. Azonban a számok mintha egyformák lennének: nincs kivetnivaló a technikában vagy a dalokban, ám a produkció mégsem eredeti, mégsem sugárzik. Márpedig balkáni zenét nem lehet jól játszani úgy, hogy ne legyen erő és viharos aktivitás benne. Talán a népszerűségből lett elegük. Lehet, hogy csak rossz napjuk volt ma, de egy profi, Barcelonától Montrealig ismert zenekaron ennek nem szabadna látszani.

A rajongók azért jól szórakoznak: táncolnak egyénileg, párban és körben, de kitörő lelkesedés nincs. Ádám persze szépen pörgeti a dobgépet és az elektronikus szaxofon is érdekesen hangzik: színfoltokkal tarkítja a kissé egyforma dalsort, majd egy Quincy Jones feldolgozás következik. A zenekar levonul, a közönség tapsol, de vissza már nem hívja a zenészeket. "Valami nem stimmel a Besh o droM-mal", mondja egy rajongó, akinek a véleményét kérdeztem.