Misztériumokat kutató kalandoroknak és szakmabelieknek egyaránt kitűnő olvasmány a nyárra. A szerző Hans Holbein két ismert és vitatott festményének (Követek, illetve az Áron és a fáraó) jelképerdejét a már meg lévő elméletek mentén s saját hipotézisei segítségével igyekszik megfejteni. A képek többszörösen rétegzett szimbolikáját a késleltetés eszközével bontja ki, s teszi ezt oly módon, hogy lelkesedése az olvasót sem hagyja érintetlenül.

A borítón az általánosan elterjedt képnézési technika látható, vagyis az alkotáshoz viszonyított frontális elhelyezkedés, amikor a tekintet vonala egy 90 fokos merőlegest ír le a kép középpontjához képest. A hátratett, megkapaszkodó, töprengő kéztartás mégis azt jelzi, hogy ne elégedjünk meg ezzel a kényelmes pozícióval, és keljünk fel belőle.

Az örök kérdés: valójában azt látom, amit látnom kellene, vagy csak azt, amit a festő láttatni akar a beavatatlanokkal? A fedlap designja klasszikus vonalvezetésű, felül középre zárt reneszánsz antikvával írt cím, alatta illusztráció. A könyv modernebb köntösbe bújtatása jobban illett volna az értekezés dinamikájához, de talán a szerző vagy a szerkesztők azt akarták érzékeltetni a könyvvel való találkozás első pillanatában, hogy Holbein bársonyvörös titkokat és alabástromfehér meggyőződéseket egyaránt vászonra vitt.

A kötet három részre osztható. Az első és a második fejezetben remekül megírt, ám néhol szlenges stílusú történelmi kitekintők, korabeli magánlevelezések segítik ismeretterjesztő módon megértetni az olvasóval az 1530-as évek eseményeit, amelyek a Holbein-i festményeket ihlették. A harmadik fejezetben pedig arról esik szó, hogy a Követek anamorf jelensége miképpen hatott az angol irodalmi életre, többek között Shakespeare munkásságára is.

A londoni Nemzeti Galéria négyes számú termében kezdődik a kutatás, és kontinenseket, sőt csillagokat átívelvén korokon, eszméken, meghatározó alakok történetein keresztül haladva hirtelen egy szobában találjuk magunkat a nagy hollanddal, aki éppen a vázlatokat készít a Követekhez. A XV. század derekán a végesség után a végtelenséget megízlelvén a festők a láttatás új dimenziójába léptek a perspektivikus ábrázolás nyújtotta lehetőségekkel. Ennek egyik vadhajtásának tekinthető az anamorfózis is, amelynek alkalmazása személyes kihívást s egyben szakmai presztízsemelkedést is jelenhetett a művészeknek. Ennek egyik kitűnő példája a már említett alkotás torzított koponyája. A legtökéletesebb szöget és nézőpontot kell „csupán” megtalálni a megfigyeléséhez.

Bevallom, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy nem láthatok egészen, úgy részletekig hatolóan, s bizonyos jelképek és összefüggések sohasem fognak nyilvánvalóvá válni számomra. Ott van, s mégsem vehetem észre. Ennek az az oka, hogy – ahogyan Gottfried Boehm is megállapította – az ember vizuális figyelmét detreminálja a megszerzett tudás, a tapasztalat, a múltbéli emlékek és nem utolsó sorban a képzelőerő. Továbbá arról is ír Boehm A látás kategóriájának kritikájához című művében, hogy: „nincs eldöntve egyszer és mindenkorra, hogy mi fókuszálja a vizuális figyelmet, és mi az, (…) ami a háttérbe kerül.

A passzív jelenlét azt jelenti: potenciálisan látható dolog, valami, amit egy bizonyos pillantás nem teljesít be, egy másik viszont beteljesíthet, ennélfogva nincs jelen a szemlélet pillanatnyi perspektívájában.” Ezzel vígasztalom magam. Ami a könyvet feledhetetlenné teszi, az a szerző polisy-i úti beszámolója. Nem szubjektív emlék volt ez, hanem időutazás, melyben az olvasó is részt vehet. Az élményhű kutatáshoz ajánlom a Google Art Project -et, ahol Holbein Követek című festménye elérhető 7000 megapixeles felbontásban. Nézőpontot ugyan nem lehet változtatni, de az apró részletek így is megtekinthetjük.