PRAE.HU: A Maximum nulla áldozattal című, most megjelent könyvedben a Magyar Honvédség afganisztáni szerepvállalását mutatod be. Honnan származott az ötlet, hogy ezzel a témával foglalkozz?

2008 elejétől sokszor jártam Afganisztánban, először egyedül, később amerikai katonákkal, és egyszer véletlenül belebotlottam egy magyar különleges műveleti csoportba. 2009-ben Kelet-Afganisztánban, Wardak tartományban voltam egy francia műveleti támogató és összekötő csoporttal, bementünk a bázisukra és megláttam a magyar zászlót. Egészen addig csak sejtettem, hogy a magyar katonák részt vesznek ilyen feladatokban is, konkrétumokat nem lehetett róluk hallani. Úgy éreztem, hogy ez sokkal érdekesebb, mint a francia vagy az amerikai katonákkal dolgozni, ami persze izgalmas, de nem annyira, mint a magyarokkal, akik mégiscsak a honfitársaim. Tudtam, hogy akkor már megkezdődött a magyar OMLT (Műveleti Támogató és Összekötő Csoport) működése, és arra számítottam, hogy az egésznek a hőfoka magasabb lesz, mint a PRT (Tartományi Újjáépítési Csoport) alatt volt.

PRAE.HU: Nemcsak Afganisztánból, hanem számos más konfliktuszónából is jelentek már meg írásaid. Hogy lettél haditudósító?

Korábban Brüsszelből tudósítottam, ahol már nagyon unatkoztam, amikor 2006-ban kitört a Hezbollah és Izrael között a háború Libanonban. Volt egy újságíró ismerősöm, aki oda készült, és felvetette, hogy menjek vele, és dolgozzunk együtt. Én pedig egyszerűen valami újra vágytam, és ez izgalmasnak tűnt, ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek. Tényleg izgalmas volt, bár a háborút sikerült lekésnünk, mert nem volt egyszerű átmenni Libanonba. Végül Cipruson keresztül, egy francia romboló fedélzetén jutottunk át, de mire megérkeztünk Szidónba, és beszálltunk egy palesztin taxijába, hogy vigyen el bennünket Bejrútba, a rádióban bemondták, hogy kihirdették a tűzszünetet. Ezután elkezdtem keresni, hogy hova érdemes menni. Mindig én találom ki, hogy mit szeretnék, mi az a téma, ami érdekel, de végső soron az események diktálnak.

PRAE.HU: A könyv egyik részét a magyar katonák történeteinek szentelted. A könyv megírásának kezdete előtt foglalkoztál ezekkel a történetekkel, vagy csak később kezdted őket keresni?

A könyv ötlete volt előbb, azelőtt sohasem töltöttem hosszabb időt a magyar katonákkal. Egyszer Baglan tartományban, Pul-i Kumriban bekéredzkedtem a magyar táborba, hogy a PRT-5 parancsnokával, Sándor Tamás ezredessel csináljak egy interjút. Amikor eldöntöttem, hogy megírom a könyvet, felvettem a kapcsolatot a Honvédelmi Minisztériummal, akik abszolút támogatóak voltak, erre számítottam a legkevésbé. Eleinte lassan ment az együttműködés, de a kabinetfőnök, akit korábbról ismertem, támogatta az ötletet, és segített az engedélyek megszerzésében.

PRAE.HU: A könyvben sokszor kemény kritikák fogalmazódnak meg a Honvédelmi Minisztériummal és a katonai vezetéssel szemben. Ez sem törte meg az együttműködést?

Az utolsó pillanatig tartottam attól, hogy komoly nyomás nehezedik majd rám, amikor rájönnek, hogy mit írtam. Ők viszont teljesen éretten reagáltak, mintha elhatározták volna, hogy elfogadják és engedik megjelenni a kritikákat, a negatív kicsengésű történeteket, mert összességében ez mégis egy jó történet, jól jönnek ki belőle és érdekük az, hogy a Honvédségről és az afganisztáni misszióról többet tudjon a közvélemény. Ehhez tartották magukat, és lenyelték a kritikákat, becsületükre legyen mondva. Egyébként szerintem be is jött nekik, mert nem lett botrány. Még persze lehet, de eddig nem volt. Attól féltek, hogy néhány országgyűlési képviselő és újságíró olyan kérdésekkel áll majd elő, ami zavarba hozza őket, de ilyen nem történt, bár elképzelhető, hogy az országgyűlési képviselők és az újságírók még nem olvasták a könyvet.

PRAE.HU: Milyen volt katonákkal dolgozni, hogyan reagáltak rád, a civil újságíróra?

Vegyes, de sokban nem különbözik attól, hogy egy újságírónak általában milyen kihívást jelent összeismerkedni, jó viszonyt kialakítani az alanyaival. Egyfelől jelen van a bizalmatlanság, mert az újságírás egy iszonyú rossz reputációjú szakma, másrészt viszont mindenki szeret magáról beszélni, elmondani a történetét, és a két dolog duplán igaz volt a katonákra. Bizalmatlanabbak voltak, mint általában a civilek, de érvényesült az is, hogy egészen speciális dolgot csinálnak, az OMLT különösen, amiről Magyarországon senki sem tud, és örültek, hogy végre valaki megkérdezi és le akarja írni. Miután oldódott a kezdeti bizonytalanság, nemhogy harapófogóval kellett volna kihúzni belőlük a szót, de alig lehetett őket megállítani.

PRAE.HU: Volt valami számodra különleges a velük való munkában?

Nagyon sok mindenben különböztünk egymástól, de a jó újságíró képes áthidalni ezeket, ha van benne elég empátia, nyitottság, szerénység és alázat az interjúalanyaival szemben, mert akkor a különbségek nem jelentenek semmit. Afganisztánban lenni, együtt dolgozni a katonákkal napokig, hetekig egy intenzív élmény, és közben összerázódnak az emberek gyorsan, akárhonnan is jöjjenek. Még csak nem is kell, hogy történjen valami, hogy együtt lapuljunk a lövészárokban, mert valójában nem erről van szó.

PRAE.HU: A könyvet olvasva jól látszik, hogy az elméleti alapokkal is tisztában vagy, például többször írsz harcérintkezést mondjuk csata helyett. Előre készültél?

Elég baj, hogy harcérintkezést írok csata helyett, mert annyira zsargon, és fel sem tűnt, hogy ezek benne maradtak a kész szövegben. Őszintén szólva nem vagyok túl jó újságíró ebből a szempontból, mert nem szoktam előre felkészülni, pedig kéne. Mások utánanéznek mindennek, összeszednek előre öt kilométer anyagot, én meg esetleg kinyomtatok néhányat, de aztán sosem olvasom el őket. Tehát mindent ott szedtem magamra, illetve amikor elkezdett a téma érdekelni, elolvastam pár könyvet – egy tetszett igazán, az A Million Bullets James Fergussontól –, és azokból rengeteget tanultam, de leginkább arról, hogy hogyan kell megfogni egy ilyen történetet, mi érdekelheti az olvasót, és mire lehet számítani.

PRAE.HU: Kik a célközönség?

A katonák és a családjuk elsősorban. Az ideális az lenne, ha ezek a történetek eljutnának a nagyközönséghez is, és persze én is ezt szeretném, de sosem hittem igazán, hogy ez lehetséges, annyira kicsi az érdeklődés a magyar társadalomban bármi iránt, ami Afganisztánban és általában külföldön történik. Igazán fontosnak azt tartottam, hogy az a közeg, amiben a magyar katonák mozognak, a családjuk, az ismerőseik, a többi katona, aki nem járt kint, tudja, hogy ezeket a történeteket valaki meghallgatta, leírta és bekerültek a vérkeringésbe. Nem arra gondolok, hogy lőttek rájuk, mert ezzel tisztában vannak, hanem hogy adott esetben mennyire megnehezítették a dolgukat a sajátjaik idehaza, a politikusok és a bürokraták, hogy a totálkáros terepjárók kilincsei a kezükben maradtak, hogy darabok hullottak a géppuskából a Humveeba. Azt hiszem, elégtételt jelent nekik, hogy valaki végre leírta, milyen félni, amikor 1945-ös géppuskákkal szerencsétlenkednek egy háborúban, és ha panaszkodnak haza, azt a választ kapják, hogy biztosan a karbantartás hiánya a gond.

PRAE.HU: Milyen reakciókat kapsz?

Újságban három recenzió jelent meg eddig, és kaptam olvasói leveleket katonáktól, amik pozitívak voltak. Egy katona azt írta a Facebook-oldalra, hogy ő nem hisz ebben a könyvben, mert biztosan ugyanolyan, mint a többi, ami a Honvédségről szól, és a Szlankó csak a karrierjét építgeti. Küldtem neki egy e-mailt, hogy adjon nekem egy esélyt, olvassa el a könyvet. Elolvasta, és visszaírt, hogy fantasztikus volt, mindent visszavon. Ez jól mutatja, hogy a katonák mennyire cinizmusban élnek, hogy semmit se lehet kimondani nyíltan, mert akkor elítélik, megbüntetik a tisztek, és hogy egyébként úgysem derül ki soha semmi.

PRAE.HU: Lesz folytatás?

Szeretnék csinálni egy rövidfilmet, mert talán a műfajból adódóan több emberhez jutna el, mint a könyv. Még nem tudom, hogy hogyan fogjak hozzá, mert ehhez nem értek.

PRAE.HU: Legutóbb Líbiában jártál, milyen volt?

A Magyar Ökomenikus Szeretetszolgálat Kairóból induló konvojához csatlakoztam, mert akkor legalább együtt vagyunk, és ők már úgyis voltak kint. Aztán kiderült, hogy Kelet-Líbia teljesen biztonságos, egyszerűen nem volt miről írni Bengáziban. Aztán eldöntöttem, hogy el kell mennem Miszrátába, ahonnan iszonyú hírek jöttek, olvastam az anyagokat, és szörnyű helynek tűnt, ott halt meg Tim Hetherington és Chris Hondros, akik a nagymesterei voltak ennek a játéknak. Mire odaértem, már eltolták a frontot a várostól 10 km-re, és azt a részt, ahol laktam, akkor már nem lőtték.

PRAE.HU: Milyen érzés?

Mindig rosszabb előtte, mint közben, és messziről minden félelmetesebb, mint közelről. De az ember kialakít különböző technikákat, vigyáz magára, és aztán megnyugszik, hogy még mindig élek, még mindig élek, na, akkor nem lehet olyan nagy baj.

Fotó: Pál Dániel Levente
(A leadkép a 'Maximum nulla áldozattal' c. könyv borítójának részlete.)