Nádasdy Ádám gondolt egyet, és újra lefordította William Shakespeare egyik ismert komédiáját, a Vízkeresztet. A fordítás a mai, pörgős, nyers kornak megfelelő: vulgáris, nyers, életközeli és élettel teli. A Vidám Színpadon nem szokásos vendég Shakespeare, valószínűleg a fordításnak köszönhetően gondolta azt Puskás Tamás rendező és csapata, hogy a commedia dell’arte hagyományait (amelyek egyáltalán nem idegenek az angol klasszikustól) a zenés-táncos kabaréval meglöttyintve próbálja ilyetén keretek közt új életre kelteni, aktuálissá tenni. A darab maga is könnyíti a vállalkozást, sok kiaknázható lehetőséget rejt: ezerfelé szabdalt tévedések vígjátéka, amelyben a lány fiúnak öltözik, és így őbelé lesz szerelmes az a nő, akibe pedig mindenki más…

A kísérletezős hozzáállás segíthette hozzá Puskásékat ahhoz, hogy rátaláljanak a Quimbyre. Ez hazánk egyik legtökösebb alternatív rockzenekara, tőlük eleve nem áll távol a teatralitás; koncertjeik sokszor látszanak veszett rákendrollal kevert delirálós performanszoknak. Zenéjük pedig a sanzontól a kamufolkon keresztül a legmokányabb rockig mindent magába foglal - sajátos, rájuk jellemző gunyoros-keserű hangulattal. A darabban ők szolgáltatják a zenét, élőben. Összegezve: van egy merész, kísérletező rendező, van egy Shakespeare, van egy Quimby ― és mégsem működik a dolog tökéletesen.

Pedig a lehetőség megvolt. A Vidám Színpad szép lassan megtelt, a szín elsötétült, és belecsapott a bugiba a Quimby. Varga Líviusz kongás-sóman konferálása adta a kezdetet. A zenekarra nem lehet panasz, profik voltak és lazák. Sokszor részt is vettek a darabban, ők adták a különféle, filmes technikákból a színpadra visszacsempészett ”hangeffekteket”, sőt Feste, a bolond (Magyar Attila) sokszor a banda énekes-gitárosának, Kiss Tibinek adta le a cigijét, mielőtt mondandójába belekezdett volna. Líviusszal még egy „kis konfliktusuk” is keveredett az előadás vége felé. Ez az impró-szerű rész (mindenféle mókás aktuális kiszólásokkal) egyébként jót tett a darabnak, és szintén az ős-shakespeare-i színházhoz közeledést erősíti - ugyanúgy, mint Nádasdy sziporkázó és vérbő szövegezése. De csak jobban összezavarta a dolgokat. Nem volt ugyanis előzménye és folytatása, nekem legalábbis furcsa volt, hogy ha eddig nem törtek ki a maguk szabta keretből, akkor most miért, és aztán miért nem újra..

A jeleneteket szinte majdnem mindig „dal” vezette be/zárta le. Voltak itt új szerzemények és ötletesen áthangszerelt Quimby-dalok vegyesen. Hatalmas pluszt adott a produkciónak ez a minőségi élőzene. Nagyban rontotta viszont az, hogy szinte minden főbb szereplő dalra fakadt, és fájdalmasan kevesnek volt közülük elviselhető énekhangja. Hiába voltak jól koreografálva a táncbetétek és maguk a dalok is viccesek, lendületesek, ha a színészekből csak vészjósló kappanhang tört elő.

Az alakításokkal nagy gond nem volt: Böföghy Tóbi (Papp János) és Hervasztó Ábris (Szakács Tibor) debil duettjei mosolyt csaltak az arcokra, bár sokszor túlerőltették a jeleneteket. Malvolio eleve nem túl hálás szerep, de Varga Zoltán próbálta becsülettel megoldani, csak énekelni nem kellett volna neki. Viola (Kovács Vanda) lazán hozta a megszeppent, de bátor álruhás lányt, ahogyan darabbeli bátyja, Sebastian (Simon Kornél) is a jólelkű, gondtalan aranyifjút. Igazából mindenki próbálta becsületesen hozni a figurát, csak hát az idő ellenük dolgozott: ha mondjuk negyven perccel rövidebb az előadás, valószínűleg nem éreztük volna azt, hogy minden poén a végtelenségig ki van játszva. De ez a két és fél óra végzetesen sok volt a Vízkeresztnek, nem tudott az ellaposodáson segíteni sem a tánc, sem a zene.

Mindenesetre érdekes próbálkozás a Nádasdy-féle, Quimbyvel erősített Vízkereszt, vasárnapi matinénak (ahogyan én láttam) nem rossz szórakozás. Talán majd Puskás Tamásék következő rockzenekar+színielőadás képletű vegyülete még jobb arányúra sikeredik.