PRAE.HU: Az utóbbi öt-hat évben látványosan megnövekedett az elsőfilmek száma Mexikóban. Új és nagyon merész generáció lepte el a mexikói film színterét, és nemzetközi sikereket ért el. Szerintetek minek köszönhető ez?

Jorge Michel Grau: Úgy gondolom, több faktor együttesen érvényesül a 2005 utáni elsőfilmek esetében. Az egyik legfontosabb Mexikó politikai fordulata. 2000-ben kormányváltás történt nálunk, és azelőtt 70 évig ugyanaz a párt volt hatalmon. A 2000-ben kormányra került párt egyik legfontosabb ígérete volt, hogy szólásszabadságot teremt. Így sok, addig elhallgattatott hang és addig cenzúrázott téma előtt nyitották meg a kapukat, hogy a hatalmat megkapják és megtarthassák. Az emberek már nem féltek filmezni, dokumentumfilmeket vagy leleplező kisfilmeket készíteni. Mégis rossz szájíz maradt ez után a kormányváltás után, mert jött egy új kormány, ami illúziókba kergetett, és öt évvel később az ország a fordulat előttinél is rosszabb állapotban volt. Szerintem ez az egyik oka annak, hogy az új generáció másfajta diskurzust folytat, új megközelítésmódja van. Ennek az eredményét látjuk most: rengeteg film, sok közülük elsőfilm, amik az ország jelenéről és valóságáról szólnak. A másik fontos ok, hogy Mexikóban egy olyan produkciós rendszert állítottak fel, ami adókedvezményhez juttatja a filmkészítést. Ez lehetővé teszi, hogy sokan részt vegyenek a filmiparban, és mivel a második vagy harmadik filmjüket készítők hozzájutnak ehhez a kedvezményhez, az elsőfilmesek hozzáférnek az állami kerethez.

Nicolás Celis: Teljesen igaz, amit Jorge mondott. Ettől a filmgyártás minden területe fellendült, vagyis minden műfaj hozzájuthatott az anyagi forrásokhoz, pályakezdő és már tapasztaltabb rendezők is. A kezdő filmesek így belevághatnak a filmezésbe jó ötletekkel, és nem az anyagi haszon az elsődleges céljuk, hanem az, hogy elmesélhessék a történetüket anélkül, hogy túl sok mindent kéne kockára tenniük. Úgy gondolom, hogy ez nekünk és más filmeseknek is sokat segített, hogy megtegyék az első lépést a filmkészítés felé.

J.M.G.: Szerintem az internet elterjedésének is köszönhető, hogy globálisak lehetünk, és hozzáférhetünk más országok filmjeihez. Ez sokkal szélesebb skálát tár elénk. Láthatunk olyan dolgokat, amikhez eddig nem tudtunk hozzájutni. Mexikó, harmadik világbeli ország révén, sok tekintetben elmaradott, de az internet lehetőséget ad, hogy olyan műveket, képzőművészetet, zenét érjünk el, amikkel pótoljuk a lemaradást.

Francisco Barreiro: Szerintem fontos az is, hogy megváltozott a filmkészítés módja. Éppen azzal, hogy bejöttek az új technológiák, a filmkészítés egyre inkább elérhető cél lett. A kép egyre jobb felbontású, és ez új produkciós módokat tesz lehetővé, ahol a filmkészítés olcsóbb lehet, ezért ambiciózus projekteket meg lehet valósítani egyszerűbben, letisztultabban. Ez is hozzájárult, hogy sok kezdő filmes elszántabban próbálta véghezvinni a terveit. A filmkészítés folyamatosan alakul, és a technológiák egyre közelebb kerülnek a művészek alapvető igényeihez, akik így ki tudják fejezni magukat.

N.C.: Még annyit tennék hozzá ahhoz, amit Jorge és Paco elmondtak, hogy Latin-Amerikában az ilyen típusú, nemzetközi hírű filmek, melyek ezeken a piacokon működnek, koprodukciókban készülnek. Nemzetközi filmalapokhoz jutottak el, különféle pályázatokon vettek részt. Tehát mexikói projektekről beszélünk, bár ezek részben európai pénzből készültek. Sok mexikói film anyagilag elbukna, ha nem érné el külföldön az ideális közönségét, és így nem tudná behozni a költségeit.



PRAE.HU: Ebben a helyzetben hogyan lehet megtartani a saját karaktert, a mexikóiságot úgy, hogy a világ más részein is emészthető mozit készíts?

N.C.: Mexikó nagyon nagy és sokszínű ország. Nagyon gazdag, nagyon szegény, rengeteg árnyalata van, ezért sokfajta mozi készül itt, és ennek így is kell lennie. Az egyik az erőszakot, a másik a szépséget tárgyalja, a dokumentumfilmek a közösségekről, a politikusokról beszélnek. Sok témát kell feldolgozni, történetek várnak elmesélésre. De egyre kevesebb tér van arra, hogy megmutassuk őket, és nem csak Mexikóban. Úgy normál forgalmazásban, mint a fesztiválokon egyre nehezebb a független produkciók helyzete, és egyre nagyobb erőfeszítéseket kell tenni, hogy megmutassuk a mexikói mozi összes árnyalatát. Akár koprodukciókkal érjük el, hogy szélesebb körben mutassák be a filmeket, nemzetközi forgalmazással, akár digitális terjesztéssel, interneten, fontos, hogy ez a fajta filmezés továbbra is létezhessen, és hogy az alkotók, írók tovább írhassanak anélkül, hogy attól kelljen félniük, hogy lesz-e, aki kíváncsi ezekre a történetekre.

PRAE.HU: Mi Iñárritu generációjának szerepe az ezredforduló körüli gyors változásokban?

J.M.G.: Cuarón, Guillermo del Toro és Iñárritu generációja éppen 2000-ben hagyja el az országot, a Korcs szerelmek után, ami a húsbavágó valóságot nagyon látványos narrációval dolgozza fel. Ők ezután már nem Mexikóban filmeznek, de fontos szerepük van abban, hogy a fiatalokat arra ösztönözzék, tanuljanak filmiskolákban. A film, amivel Guillermo del Toro elindította ezt a generációt, 1993-ban készült, a Cronos¸a Korcs szerelmeknél sokkal régebbi film. A Korcs szerelmek hozta el az áttörést, a nemzetközi sajtófigyelmet, és szerintem a legfontosabb az, hogy az emberek közeledni kezdtek a filmoktatáshoz, és hinni kezdtek a filmben. Ezen kívül pedig ránk irányította több médium figyelmét, a sajtóét és a fesztiválokét is, amik ezután figyelték, mit csinálunk.

PRAE.HU: Ha már említetted a Cronost, rátérhetünk a Vagyunk, akik vagyunkra, amiben van egy Cronos-hommage jelenet, amivel a fekete humor belép az amúgy deprimáltabb hangulatú filmbe. Miért ez a tiszteletadás?

J.M.G.: Ebből az említett generációból Guillermo del Toro az a rendező, aki miatt szerettem volna filmet készíteni. Amikor a moziban láttam a Cronost, belebolondultam. Mert a műfaj azelőtt Mexikóban elég szegény volt, a néhány horrorra specializálódott rendezőnk, mint Taboada és López Moctezuma már ekkora befejezte pályáját, és az ő filmjeik középszerűek voltak. Guillermo del Toro a Cronosszal forradalmasította a műfajt az országban, és engem is rabul ejtett. Én 2000-ben kezdtem a filmiskolában, és kamaszkorom óta imádtam ezt a filmet. Így amikor lehetőségem volt megírni a forgatókönyvet, nem volt kétséges számomra, hogy tisztelegni fogok a film előtt, ami elvezetett a műfajhoz, és ahhoz, hogy ezen a műfajon belül fogalmazzam meg a mondanivalómat.

PRAE.HU: A Cronos is a szörny emberi oldalát mutatja, ahogy azt a Vagyunk, akik vagyunk családja esetében is láthatjuk. Francisco, a te karaktered is szörnyeteg, mégis van egy érzelmes, bizonytalan oldala is. Milyen kihívások elé állított a szerep?

F.B.: Éppen erről van szó, a legfontosabb kihívás, amit Jorge már a legelején tisztázott velünk, az volt, hogy megpróbáljuk ezeket a személyiségeket egy valószerűségbe ágyazni, egy olyan valóságba, ami létezhet Mexikóvárosban. Hogy tényleg az legyen az érzésünk, amikor látjuk őket a vásznon, hogy akár köztünk is járhatnak. Mexikóban volt ilyenre példa, létezhet kannibalizmus egy nagyvárosban. Úgy gondolom, ez volt az elsődleges kihívás. Emberi lényekről beszéltünk, akik valamilyen kisebb törzshöz tartoznak, amikből nagyon sok van Mexikóban, és mindegyik más-más szokásokat gyakorol. Ez az egyik közülük, amelynek saját szokásai vannak, de ez csak egy a sok csoportosulás közül, akik Mexikóvárosban élnek. Nagyon fontos volt megformálni az emberi lényt, és ezután megmutatni a szörnyeteget, a kannibált, vagy bármi legyen is.



PRAE.HU: Jorge, a forgatókönyv megtörtént esetet dolgoz fel, vagy tisztán társadalmi parabola?

J.M.G.: Ez egy társadalmi parabola, egy allegória, az én értelmezésem arról, ami ma Mexikóban történik. Az az érzésed, hogy mindenki a maga bőrét menti. Hogy az embernek a saját érdekeit kell néznie, mivel nincsen egy szabályozó hatalom, és mert az utca hihetetlenül veszélyes. Vannak olyan államok, ahol az emberek nem mennek ki az utcára este hat után. Mert az utca már nem hozzánk tartozik, hanem a drogkereskedőkhöz. Ettől széthullik a társadalom, és én ezt az értékvesztést próbáltam meg megfogalmazni a filmben. Azt, hogy az emberek ma már nem ismerik egymást, hogy lehet, hogy a veled szemben élő szomszédod egy kannibál, és te nem is tudsz róla, észre sem veszed. Másrészt, hogy megalapozott legyen ez a valószerűség a filmben, amiről Paco beszélt, végeztem kutatásokat a városi kannibalizmusról, a rituális kannibalizmust vizsgáltam. Felkutattam azokat a gyilkosokat, akik végül megették az áldozatukat, és ebből merítettem, amikor kialakítottam a karakterek személyiségét. De a film alapvetően társadalmi parabola.

PRAE.HU: Tehát egyrészt a társadalmi mondanivaló, másrészt a műfajokkal való játék motivált, mert egy horrorról van szó, aminek drámai oldala is van.

J.M.G.: Igen, ez volt a nagy kockázat a filmben. A film a CCC (a mexikói filmiskola) elsőfilmes projektjéhez tartozik. Amikor a forgatókönyv más tervekkel versenyzett, az egyik vonzereje éppen ezeknek a műfajoknak a kockázatos keverése volt: Mi történne, ha egy olyan történetet mesélnék, ami az emberek szemében drámai, vagy melodrámai, mégis a horror műfaján belül tenném ezt? Felkeltette a figyelmüket, és ennek szerintem döntő szerepe volt abban, hogy a film megnyerte a versenyt, és lehetőséget kaptunk, hogy megcsináljuk. Lettek nagyon szerencsés dolgok a filmben, az egyik ez a hibrid, amit a színészek rendkívüli munkájával értünk el. Ez sokat segített, hogy a melodráma is megmaradjon, és a horror szerkezet is működjön.

PRAE.HU: Egy újabb párhuzam a Cronos és a Vagyunk, akik vagyunk között, hogy a Cronost is jobban fogadták külföldön.

N.C.: Úgy gondolom, hogy nehéz tükörbe nézni. Nálunk Mexikóban az erőszak nagyon aktuális téma és szerintem külföldön ez a film nagy meglepetéseket okozott. Egy olyan valóságot mutat, amibe beléphet az ember, átérezheti, és fokozatosan sikerülhet megérteni az üzenetet, amit szántunk neki, tehát, hogy beleilleszti a filmbéli családot a mai mexikói társadalomba. Úgy gondolom, a külföldieknek ez érdekes, mert a korrupcióról, a család védelméről szól, és beszél a Mexikóban lévő minivárosokról. Ezek rengeteg házból állnak, a szomszédok félnek egymástól, az autókat rácsok alatt tartják. Sokan úgy gondolhatják, hogy ez a valóság nem igaz, nem történhet meg. De sok eset példázza a kannibalizmust Mexikóban, és nagyon szokatlan szembenézni valamivel, ami ennyire durva, mégis igaz. Talán a te szomszédod nem kannibál, de emberrabló, és a mellette lévő házból tart fogva valakit. Szóval úgy gondolom, hogy a nemzetközi publikum számára a film egy más megközelítésből mutat meg egy olyan Mexikót, amit nem látott előtte.

PRAE.HU: Jorge, hogyan segítenél a film végkifejletének értelmezésében? Mit jelent Sabina (Paulina Gaitán) démoni nézése?

J.M.G.: Két dolgot szerettem volna elérni. A film célja az, hogy azonosulj a szörnnyel, mert amikor a túlélés szükségéről van szó, mindannyian szörnyetegek leszünk, mindünkkel megtörténik, hogy át kell taposnunk valakin, nehogy ő taposson ránk. Tehát a szereplők ellenségévé válsz, ugyanakkor kialakul valamilyen kötődésed is hozzájuk. Ezért tetszett az az érzés, hogy a néző örülhet annak, hogy Sabina túlélte, de ugyanezért érezze is magát veszélyben. Hogy cinkosa legyél a bestiának. Másrészt pedig a pesszimizmusom miatt mindig azt gondoltam, hogy a bestia és a gonosz sosem halnak meg. Tehát az is a szándékom volt, hogy azt mondjam a közönségnek: “Nem menekültél meg!”



PRAE.HU: A mai mexikói filmek nagy részében megjelenik az a motívum, hogy a hősnek el kell foglalnia azt az űrt, ami az idősek eltűnte után marad. Van ebben valami önreflexív?

J.M.G.: Mexikóban a családok két ok miatt is családfő nélkül maradnak. Az egyik a kivándorlás. Az Egyesült Államokba emigráló mexikóiak túlnyomó többsége férfi. Az ő családjuk így apakép nélkül marad. Ezért a családnak újra kell szerveződnie, újra kell osztani a családban betöltött szerepeket a túléléshez. És ma a másik fontos faktor, ami miatt a családok apa nélkül maradnak a drog. 40 000 halottról beszélünk, aminek legalább 80%-a férfi. Tehát apa nélküli családot nagyon gyakran látni az utcán. Ez is a kérdése a filmnek: Mi történik a családdal, ha elveszíti a vezetőjét? És itt nem csupán a család fejéről van szó, hanem a szellemi vezérről, aki a rítust elvégzi, és aki kötelezi a családot is annak gyakorlására, és ellátja őket élelemmel, biztonságot ad, stb. Mi történik a családdal? Igen, ez egy közös nevező a mexikói családok között.

PRAE.HU: Ez a helyzet rímelhet az éles törés után pályakezdő filmesek helyzetére is, nem?

J.M.G.: De, valóban, ez egy érdekes értelmezés, hogy mi is vezetők nélkül maradtunk.

PRAE.HU: Köszönöm, hogy elfogadtátok a részvételt, és sok sikert kívánok!

J.M.G.: Nagyon köszönjük, és köszönjük, hogy eljuttatják a munkánkat a magyar nézőkhöz, hogy megismerjenek egy kicsit abból, amik vagyunk.
 
A Vagyunk, akik vagyunk (Somos lo que hay) junius 21-én látható az ország mozijaiban a hangyaPASS#01 örödik filmjeként.

Bővebb információk a magyarhangya weboldalán és facebook oldalán olvashatóak - a hangyaPASS-ról, a filmekről, a vetítésekről...

Vagyunk, akik vagyunk (Somos lo que hay)
Színes, feliratos, mexikói horror, 90 perc, 2010.

Rendező: Jorge Michel Grau
Forgatókönyvíró: Jorge Michel Grau
Zeneszerző: Enrico Chapela
Operatőr: Santiago Sanchez
Vágó: Rodrigo Ríos

Szereplők: Francisco Barreiro (Alfredo), Paulina Gaitan (Sabina), Alan Chávez (Julian), Adrián Aguirre (Adriana), Miriam Balderas (Sheila), Carmen Beato (Patricia)

Bemutató: 2011. június 21. (a film csak ezen az egyetlen napon nyakoncsípető!)

Forgalmazza: Cinefil Co és a magyarhangya