Sajnálom, de én már csak egy ilyen szőrös szívű kritikus vagyok: amikor azt látom, hogy négy fiatalt trónörökösként aposztrofálnak és minden úton-módon futtatnak, bennem felmerül a kérdés, hogy miért, hogy miért pont őket? Az elmúlt években volt néhány alkalmam meghallgatni a négy fiatalember játékát – és beleszámítva a közelmúltban tapasztalt lényegi fejlődést, lassan kezdem megérteni a választást.

Ugyanakkor meg kell mondanom, hogy ez a Liszt-est nem tartozott a meggyőző érvek közé. Talán túlságosan is sokat vártam: tudván, hogy Farkas Gábornak már egy nagy sikerű Liszt-lemez van a háta mögött, igazi Liszt-estre számítottam.

Néha elcsodálkozom, hogy micsoda épületek vannak még a tudományos élet fellegvárának birtokában; a Budavári Díszterem igazi ékkő: gyönyörű kert tartozik hozzá – a budai várnegyed kellős közepén – a Díszterem magas, felül körbe futó karzattal, alatta vastag kötélként dagadó, duzzadó, aranyozott ornamensekkel; festmények és szobrok sodrában vicces észrevenni az „átkos” rendszer maradványaként ottmaradt, ma már retrónak számító hangszórókat, mikrofonokat. Ha létezne ilyen, azt mondanám: barokk szocreál.

A terem hangzása a túlynomórészt fa és gipsz belső miatt egyedi, jellegzetes: rövid és tompán telt, amiben az alsó középhangok kissé felerősödnek, s ha nem is túlságosan, de azért mégis meleg, telt hangzás jön létre tompa, rövid lecsengéssel.

A hangzásra egyébként külön figyelmet fordítottam, mert a szünetben kedves barátnőm megemlítette, hogy mintha időnként a zongora „búgna”. Minthogy ezután különösen figyeltem erre, ki kell jelentenem, hogy nem – és sajnos nem.

Nem vagyok Liszt-szakértő, és bár különösen kedvelem, nem érzem teljesen otthon magam a zongora világában. Ugyanakkor nagyon rövid idő után, és egyre erősebben az az érzés alakult ki bennem, hogy ennek a Liszt-előadásnak nincs koncepciója. Remélem érti a kedves olvasó: korrekt módon eljátszva, ahogy az a kottában áll, időnként crescendóval, egy csipetnyi rubato stb. Úgy éreztem, hogy nem a zene – vagy az érzelem - irányítja a dinamikai fordulatokat.

Hozzátenném, hogy az eljátszott darabok hihetetlenül nehezek voltak. Félreértések elkerülése végett: azon zenék közül, amelyek – jó esetben – játékosak, könnyedek, - jó esetben - észre sem venni, hogy irdatlan technikai tudást igényelnek. Lágy, laza chopines futamok pl., amibe akkord-hangok vegyülnek, de úgy, hogy – jó esetben - észre sem vesszük a dolog képtelenségét.

Legutóbb, legjellemzőbben egy kínai dobos előadásában láttam ilyet: amikor hihetetlenül gyorsan perget, de közben egyre halkul, halkul, már alig halljuk, de még mindig ugyanolyan gyors. Ezek az akkordok akkor szólnak szépen, ha lágyan „belesimulnak” a többi hang közé, és nem „erőszakosan” hangosan szólnak – ahogy azt a fizika törvényei diktálnák.

Nos, amit kedves társam a zongora „búgásának” hallott, az pontosan ez volt: az akkordok hangosan, erőszakosan szóltak, megtörve a futamok könnyed „csobogását”. A pedálhasználat is észrevehető volt: a hangok gyakran nem lecsengtek, hanem le lettek tompítva.

Ugyanakkor technikailag majdnem tökéletes, szinte bravúros volt az előadás – épp csak a könnyedség hiányzott belőle.

Szóval, mindent összegezve azt éreztem, hogy a trónkövetelő most megmutatta, hogy a kellő technika birtokában van. Csakhogy ez a birtoklás annyira lekötötte minden energiáját és figyelmét, hogy ettől inkább bírkózássá, mint előadássá-értelmezéssé csavarodott az est. Nem Liszt-előadást hallottunk, hanem Farkas Gábor magánszámát.



 A műsoron:

Farkas Gábor zongoraművész Liszt estje

Műsor:
A Villa d’Este szökőkútjai
123. Petrarca szonett
Sposalizio
Il penseroso
Velence és Nápoly

szünet

VIII. magyar rapszódia
III. magyar rapszódia
XI. magyar rapszódia
V. magyar rapszódia
XII. magyar rapszódia