Azt sem mondhatjuk, hogy a formai megoldások teljesen hidegen hagynák, sőt. A több mint egy egész termet betöltő, lapjaira szedett angol szótár a fájdalom univerzalitását nem csak a fehér kihúzóval eltakart értelmező magyarázatokkal, hanem tömegével, terjedelmével is képes szimbolizálni. Ugyanez a gondolat hatja át Miből él az ember? című installációját, ahol egymásra tornyozott papírlapokkal szemlélteti a gazdaság egyenlőtlenségeit. Ugyancsak dekoratív megoldás a Holtak kizsákmányolása című munka – a terem közepén egy kisebb terem kapott helyett, kívül-belül mozaikszerűen elrendezett kis képek-tárgyak, Mladen itt politikai szimbólumokat kever össze, fekete-piros evőkanáltól a vászonba ragasztott fotómontázsokig, szerinte ugyanis a múlt termékeinek újrafelhasználása, halott ideológiák, kiüresedett irányzatok kizsákmányolása csupán.

Egyik képsorozata feketére festett kartonokból áll, nem csak a téglalapok mérete eltérő, hanem a rajtuk álló piros és sárga keresztek száma is változó. Ötletes megoldás a temetőket csupán területük alapján megkülönböztetni, ugyanakkor nagyon személytelen is. Van ebben egyfajta kettőség, mert miközben Mladen tagadja a múltat, az elhalt dolgokat, ugyancsak belőlük táplálkozik. Szép példa erre az is, amikor két koporsóra ráírja, hogy fájdalom, majd fényképeken keresztül örökíti meg, ahogy eltemeti a fájdalmat szimbolizáló tárgyakat.

A fájdalommal pedig mintha az életet, magát a művészetet is temetné. A „fájdalom” központi motívuma Mladen művészetfelfogásának, a pénz, a munka és a hatalom viszonyán való elmélkedései végül mind ugyanoda futnak ki: ez az egész rettentően fáj, annyira megváltoztathatatlan minden, hogy már kritizálni is kár. Az egész teljesen haszontalan, és abszurd. Ha nullákból elkezdjük kivonni a nullákat, még mindig nullánál tartunk – erre utal egyik falfirkája is.

Mladen munkásságának az abszurd a kulcsa. Legyen bármily borúlátó, kritikái rettentő szórakoztatóak, nem csak formai megvalósításukban, hanem tartalmilag is. Játszik a térrel, a földön aprópénzeket helyez el, míg a plafonról papírpénzeket lógat le, és ha a teremőr nem figyelne, mi is felfelé kezdenénk nyújtózkodni ahelyett, hogy a földről kaparjunk össze egy tisztességes összeget. Ilyen interaktív munkákba többször is belefuthatunk, a szótáras terem közepén egy egyszemélyes játék foglal helyet, egy dobókocka mindegyik oldalára rá van írva, hogy fájdalom. Játszhatnánk vele napestig, de épp olyan haszontalan játék, mint Mladen szerint a művészet, ami maga a fájdalom. Az utolsó teremben pedig házi barkácsolású fanzine-jai foglalnak helyet az asztalokon, amelyekhez a teremőr jelenlétében ugyancsak félve közeledünk, de valószínűleg Mladen maga sem venné zokon, ha belerondítanánk valami krix-krax-szal.

Mladen saját művészetét igyekszik különálló nyelvként kezelni, így magával a nyelvvel is sokat foglalkozik, ez többek közt az ideológiai jelek kiforgatásában is megnyilvánul. Mindez nemcsak a már említett Holtak kizsákmányolása című munkájában figyelhető meg, hanem indirekt módon majd az egész kiállításon átívelő közmondásokon, szólásokon átsejlő gondolatiságon is. A harmadik teremben mindezek mellé odaírja, hogy „halál”, de mutatóba újabb interaktív gesztusként egy-egy süteményt is mellékel. A kérdés az, hogy lenyeljük-e az igazságot, miszerint ezek a mondások végső soron halállal fenyegetnek? Le bizony, hisz az étel nem csak szükséglet, hanem cukormázzal még finom is.

Végül ismét az első terembe érünk, ahol a művész két leghíresebb, egyben legegyszerűbb munkája kapott helyet, melyek nem csak előrevetítik a kiállítás tartalmát, hanem összegzik is azt. A Húzd rá! (Énekelj), egy önreflektív és abszurd gesztussal leginkább a művészi kiszolgáltatottságot és tehetetlenséget illusztrálja, míg az A művész, aki nem beszél angolul, nem művész nemcsak önmagáért szól, hanem rózsaszín színével mutatja Mladen azon törekvését is, hogy választ adjon olyan kérdésekre, minthogy a jeleket (szimbólumok, színek, szlogenek) meg lehet-e  fosztani saját kontextusuktól, amit a múltból kapnak. Sok kérdése van, de egyre talán mégis tudja a választ: addig jó, amíg még fáj.

A Húzd Rá! Sing! – Mladen Stilinović retrospektív kiállítása a Ludwig Múzeumban (1095, Budapest, Komor Marcell u. 1.) tekinthető meg 2011. július 3-ig.