Bíró Yvette a Filmkultúra alapító-szerkesztője, számos Jancsó-, Fábri- és Mészáros Márta-film dramaturgja volt Magyarországról való távozásáig. Külföldön többek között a Sorbonne-on, a Berkeley Egyetemen és a New York University-n tanított forgatókönyvírást, a „képzelet mozgósítását” úgy, hogy az filmre alkalmas legyen. Az utóbbi években pedig Mundruczó Kornél filmjeinek (Johanna, Delta, Szelíd teremtés – A Frankenstein-terv) társírójaként találkozhatott vele a hazai nézőközönség. Jelentős filmesztétikai-filmelméleti könyvei (A hetedik művészet, Profán mitológia, Nem tiltott határátlépések, Időformák) után a napokban jelent meg első regénye, melynek epizodikus történetét az emlékezés és felejtés, a trauma és az identitás, vagyis az én keresésének kérdéskörei szövik át.

PRAE.HU: A Futó története valamikor a 80-as évek elején fejeződik be. Első dátumként a „New York, 1982-83.” olvasható a szöveg végén. Miért csak most került kiadásra az ezek szerint már harminc évvel ezelőtt megszületett szöveg? Hogyan öltött végül tavaly-tavalyelőtt végleges formát a könyv?

Mintegy harminc éve készült el a szöveg, de nem politikai okokból, hanem az én elhatározásomból „íródott a pincének”. Amikor megérkeztem New Yorkba – a New York University-re hívtak tanítani –, nem arról akartam írni, hogy például Jarmusch jó rendező-e vagy sem. Úgy éreztem, kell valami fogódzó, ami semmi más nem lehet, mint én magam. Szükségem volt arra, hogy – a legegyszerűbben fogalmazva – megtaláljam az utat saját magamhoz, szükségem volt némi nyugalomra is a sok éves vándorlás után... Mikor végül megírtam a Futót, úgy gondoltam, ez nem az én műfajom, nem akarom ezt így a világ elé bocsájtani – az eszembe sem jutott, hogy elhozom egyszer Magyarországra. A kézirat 2007-ben – amikor befejeztem a tanítást és végleg Párizsba költöztünk – került elő egy dobozból. Ismeretlenül küldtem el a Magvető Kiadónak, nagyon szerencsés voltam, mert két nap alatt érkezett a válasz, hogy ki akarják adni. Nagyjából ez a „regény regénye”.

PRAE.HU: A Futó borítóján olvasható, hogy „Bíró Yvette első regénye nem önéletrajz, mert a személyesen megélt és a képzeletbeli események szabadon keverednek benne”. Miért döntött úgy, hogy nem szigorúan vett önéletrajzot ír?

Mert nem az érdekelt. Mindig is az foglalkoztatott, hogy mitől él egy történet, mi az, ami igazán intenzívvé, hihetővé, de főleg érzelmileg hatékonnyá teszi. A Futó esetében a valóságos elemekre támaszkodva – de csak támaszkodva –, és a dráma igazságára hagyatkozva kirajzolódott a formának és a szerkezetnek egy meglehetősen szerves alakzata, ami számomra nagyon fontos, és ami közel áll a gondolkodásmódomhoz. A megtörtént tényektől természetesen eltértem, a fikciós elemek lényegesek. A különböző önéletrajzokban úgysem lehet tudni, ki mikor hazudik - de nem is az az érdekes. És mi az, hogy hazugság? Ki tudja? (nevet)

PRAE.HU: A Futó egy trauma – a főhős, Marion egy autóbalesetben elveszti férjét és fiát – feldolgozásának története. Ez a személyes ihletésű történet az Ön részéről lezárult már ’82-83-ban, vagy mondhatjuk, hogy a publikáció a traumakezelés utolsó állomása?

Természetesen sosem tudjuk, mi az „utolsó”. Egy idő után háttérbe szorul az alapélmény – hiszen arról kellett számot adnom, milyen törékeny és hézagos az emlékezés. Ez számomra nagyon fájdalmas volt és az maradt továbbra is – utána már szabadon alakult a történet. A vándorlások kimartak sok kapcsolatot, lehetőséget, amerre a sztori mehetett volna, de megmaradt a történetben annak az élménynek az elfogadása, hogy az ember honnan jön és hova mehet.

PRAE.HU: Forgatókönyvei után ez az első regénye. Írói szempontból mi volt a legnagyobb kihívás a regényformában?

Jó kérdés, mert egész másképp írunk forgatókönyvet, mint regényt. Ez mindenkire áll, akivel együtt dolgoztam. Miki bácsi (Jancsó Miklós – a szerk.) – akivel együtt ügyködtünk 5-6 évig – soha klasszikus regényszerű, sztoriszerű filmet nem csinált. Fábri (Fábri Zoltán – a szerk.) sokkal klasszikusabb volt, de azért ő is inkább korszerű filmet akart csinálni, amely esetében a szabályos értelemben vett klasszikus dramaturgia nem érvényesülhetett. Kornéllal (Mundruczó Kornél – a szerk.) is mindig szabadon gondolkoztunk, gondolkoztam – szabadon abban az értelemben, hogy egy történet nem az, amit a klasszikus szabályok előírnak, sőt, könyörgöm, felejtsük ezt el. Tanítani is úgy tanítottam, hogy már az elején mondtam a diákoknak: felejtsék el mindazt, amit tanultak vagy olvastak arról, mi is a jó film. Ezt sikerült az emberek fejéből kivernem ott is. Ami pedig a regényformát illeti, egyszerűségre és „szárazságra” törekedtem, az „irálytól” tartózkodtam a leginkább.

PRAE.HU: A Futó 7 év vándorlásának a története. Nagyon szép a narratíva szerkezete, ahogy az egyes stációk rímelnek az egyes városok, például Jeruzsálem vagy New York kulturális-szimbolikus kontextusára, és azok sajátos atmoszférája, jellegzetességei továbbgördítik a cselekményt. Ez tudatos regényírói döntés volt az Ön részéről, vagy csupán az élet- és élményanyaghoz kellett fordulnia a szerkezet kialakításakor?

Ezek adottságok is, persze. De ahogy a regényben is írom, soha életemben nem terveztem előre belső alkatomból és a személyes életsorsból kifolyólag. Követtem, amit az élet kínált. Ahova hívtak, oda mentem. „Az esetleges bármikor utolért, és ezzel szívesen egyezkedtem” – ezt írom is a könyvben, és ez illett ahhoz a koncepcióhoz, amit a filmekben is szeretek, miszerint a „váratlan” nem kitaláltság. A „váratlan” része az életdrámának. Az a kérdés, hogy valakinek van-e bátorsága felvenni a lapot vagy sem. Én a kihívásokat és lehetőségeket érdeklődéssel fogadtam, mert nem volt mit vesztenem. Nem akartam gazdag lenni, nem akartam letelepedni se, arról pedig szó sem lehetett, hogy visszajöjjek Magyarországra.
 

Akkoriban az érdekelt, hogy mit tud egy ember felfedezni egy másik kultúrában, másik nyelvben, másik közegben, és ezek hogyan alakítják a szereplőt. A körülményeket és az arra való válaszokat illetően a könyv hiteles, de fiktív abban a tekintetben, hogy nem pontosan így történt, nem pontosan ezekkel a szereplőkkel. A környezeti tényezők szervessége is fontos, a lengyelországi epizód például egészen véletlen volt, és ez úgy is szerepel a könyvben, mint az általunk ismert történelmi dráma, ami felborítja egy adott közeg világrendjét. Ebbe magyar emberként belesodródni egyáltalán nem volt meglepő. Ebben az országban sok minden történt az előző században, amikor nekem is ébredni, észlelni, élni, megpróbáltatni adatott.

PRAE.HU: A Futó olvasása közben felmerültek bennem párhuzamként a holokauszt-regények, valószínűleg az olyan témáknak köszönhetően, mint az emlékezés és a felejtés, vagy a trauma és az identitás kapcsolata. Mégis, a Futó egy végletekig személyes, vallomásszerű könyv. A hasonló tematikák vajon mennyiben következhetnek a főhős által is cipelt kulturális örökségből?

A közös jegyek inkább a gondolkozásra, az életvitelre jellemzőek. Tőlem semmi sem áll távolabb, mint az ún. holokauszt-regények. Van természetesen velem született kultúrám, amit elhagytam – ahogy Magyarországot is elhagytam –, miközben mégis hurcolom magammal. Nem lehet lefejteni azt, ami az ember gesztusaiban benne van, anélkül, hogy annak a megfogalmazására vágyna vagy törekedne. A regény borítójára írt elmélkedésem arról szól, hogy mit ér az ember, aki végigvándorol egy úton, mennyi marad meg belőle a végén, és hogyan tudja ezt hasznosítani, megosztani. Életünk legszervesebb, belső tartalma is múlékony, nehezen megragadható, nagyon sok oldalról megközelíthető és kell, hogy megközelíttessék. Csak így jutunk egy milliméterrel közelebb valamely hiteles igazsághoz. De még az se a teljes kép. Az élet kanyargós, paradoxonokkal teli, és ez megérdemli, hogy másokkal megbeszéljem.

PRAE.HU: Az egyik kedvenc fejezetem rögtön a nyitó, „A semmi földjén”, valószínűleg azért, mert a leírások már-már filmszerűek, főleg a baleset utáni eseményeket elmesélő rész, mintha egyes mondatok nagyon érzékletes premier plánok lennének.

Ez a betegségem, be vagyok vele oltva (nevet). De ez nem jelenti azt, hogy filmre képzeltem ezt a történetet. Végül is egész életemben filmekkel foglalkoztam, ilyen a gondolkodásom természete. „A gondolat rajzása” az, ami érdekel a filmben is – és nem a logikája, ami ebből a szempontból hidegen hagy, nem hiszek a hitelében. Az érdekel, hogyan mozog belülről az ember. Minden jó filmrendező ezt csinálja: keresi, hogy mi az eleven lüktetés, ritmus. Az Időformákban csak ilyenekről írok. Nem tudok másképp gondolkozni, de nem azért, mert eltökélt, elrugaszkodott lélek vagyok. Azt gondolom, az emberi reakciók természetéhez tartozik, hogy töredezettek, sokfelé nyúlnak, és sokszor nagyon is ellentmondásosak – nem hideg logika szabályozza őket, hanem az érzelmi hullámzás. Ha igaz, érző lények vagyunk – nem biztos, de majd kiderül. (nevet)

PRAE.HU: Elképzelhetőnek tartja, hogy film készüljön a Futóból?

Soha. Nyilvánvaló, hogy nem. Teljesen másfajta szöveg. A filmek, amikben eddig ügyködtem, és amikhez közel álltam, azok számomra filmszövegek. Mi nem csinálunk forgatókönyveket, Miki bácsival nem voltak forgatókönyveink, és most Kornéllal sincsenek leírt forgatókönyveink. Inkább milliónyi beszélgetés és együtt gondolkozás alakítja, hogy mi történhet egy adott, meghatározott pillanatban. Szeretem a szót, a szöveget, de nem a filmekben.

PRAE.HU: Várható a Futónak folytatása, egy újabb regény esetleg?

Szeretném angolul és talán franciául megjelentetni. A fordítás nagyon lassan halad, hiszen ez a könyv magyar nyelven szól. Noha egészen nyilvánvaló, hogy ez nem egészen mai magyar nyelv. A Magvető igazgatóját, Morcsányi Gézát kérdeztem, hogy nagyon régimódi könyv-e a Futó, és azt válaszolta, hogy nem – de elgondolkodva, bátortalanul. Pedig azt remélem, hiszem, hogy nem régimódi, noha már régóta nem itt élek. És bár a mostani nyelvi közeget nem kedvelem, az már idegen tőlem, az nem jelenti, azt, hogy „elavultnak” higgyem a magam beszédét. Hiszen a leírtak hitelét, végül is a belső igazság és nem a nyelvi formák adják.