A Mediawave első délelőtti programja nem bíz semmit a véletlenre. Tíztől A torinói ló című filmet vetítik a Savaria Moziban, utána beszélgetés következik a rendezővel, Tarr Bélával. Induláskor komoly kételyeim vannak magammal szemben, hogy vajon mennyire vagyok alkalmas délelőtt egy Tarr-film befogadására, aztán eszembe jut, hogy egy évekkel ezelőtti Nagypénteken, a Sátántangóval való megismerkedésem is egy ilyen időpontban zárult.

A filmről okosat mondani két mondatban vagy talán hosszabban sem tudok, ostobaságot meg nem akarok. Annyi azonban biztos, hogy egy életre belém égett Derzsi János arca, ahogy tömi magába a főtt krumplit. Az angolul és magyarul is zajló beszélgetésen szóba kerül az az állandó alkotói csapat, akikkel Tarr együtt dolgozik: „Nem kell beszélgetnünk, mert nekünk minden elemében ugyanolyan a világ”. Felmerül az a kérdés is, hogy ki fog törődni ezután a – hírek és ígéretek szerint – utolsó film után, Tarr helyett, a társadalomnak ezekkel a filmre vitt szerencsétlenjeivel, kitaszítottjaival. A rendező izgatottan várja már azokat a fiatalokat, akik radikálisabban tudnának beszélni nála, pontosabb igazat mondanának az életről, és elraknák őt „hátra a múzeumba”. Érkezik ropogós bulvárkérdés is, persze a megfelelő művészies, intellektuális köntösbe bugyolálva: Rendezőként nem érzi-e annak a felelősségét, hogy alkotásával megölt egy embert (utalva A londoni férfi francia producerének forgatás alatt elkövetett öngyilkosságára)? Tarr megvilágítja a kérdező számára is a valós körülményeket, majd szűkszavúan és kegyelettel szól barátja, Humbert Balsan (akinek A londoni férfit dedikálták is) betegségéről, ami idáig vezetett.
Nemes Gyula: Negatív magyar filmtörténet

Délután folytatom – a tegnap megkezdett – elmélyülésemet a dokumentumfilm szekcióban, Nemes Gyula Negatív magyar filmtörténet című munkájára ülök be. (Aggódom, hogy talán túl elfogultan is, hiszen – szinte megingathatatlanul hiszem, hogy – a rendező Egyetleneim című generációs kórképe alatt beszakad bármelyik társadalomtudományi dohányzóasztal.) A mostani film kapcsán már nem vagyok ilyen emelkedett. Az a fajta kánonátrajzolási lehetőség, szándék, ami Nemesben munkál, persze megsüvegelendő, még ha ezeknek az el nem készült filmeknek a feltárása felől közelít is. Huszárik, Bódy, Makk, Herskó, Gazdag, Jancsó és a többiek (összesen legalább másfél tucatnyian) zsákutcába kényszerített munkáit, megvalósulatlan álmait tetemrehívó dokuban nincs egyetlen ütős sztori, anekdota sem. A villáminterjúkból alig derül ki bármi lényeges, a tabló felére, sőt harmadára rostálása, feszesebbé tétele lett volna ideális.

Beengedésre érek át a Színház stúdiójába, ahova a Pótkolbász, avagy Szurrogátum delikátesz című, Hamvas Béla Bizonyos tekintetben című kisregényét – Sultz Sándor által – színpadra adaptált darab húz-von. A munkabemutatóként meghirdetett előadás jellegzetessége, hogy a színészek jelmezben, a kész díszletben, de még szövegkönyvvel játszanak. Horváth Ákos bevezetőjéből kiderül, hogy a színház újabb kísérleteinek (Kommentszínház; Viccel ütjük agyon…) egy fejezeteként tekint a ma estére. A színpadon egy két évtizeddel korábbi gyújtogatás tettesének felderítése zajlik egy vég nélküli borozós, pálinkázós, (emberi húsból is) kolbászt töltős tivornya alatt (a résztvevőket Varga Dóra, Bajomi Nagy György, Endrődy Krisztián, Horváth Ákos és Orosz Róbert formálják meg; a rendező, Koleszár Bazil Péter). A mély és szövevényes, gyakran már paródiába hajló szöveg eközben a feltámadás, a valóság és képzelet, az igazmondás és hazugság kérdéseit is körbejárja. Szeptemberben jön a (valódi) bemutató.

A Weöres Sándor Színház emeleti terme (mely Szombathely színésznő-szülöttjéről, Márkus Emíliáról vagyon elnevezve) értően és igényesen alakítódott át ma estére koncerthelyszínné. Idevárják ugyanis az idei Mediawave talán legnagyobb ágyúját, Andreya Trianat és zenekarát, egyenesen Londonból.
Andreya Triana

A produkció már az első hangok alatt olyannak hat, mintha a szereplők egy sakktábláról szöktek volna le: a három figura (a két Bástya-gitáros meg a dobos) alájátszanak a Királynőjüknek, aki bármire képes.

Andreya már a koncert elején ledobja a magasított sarkút, és mezítláb énekel tovább, ami – tudomásom szerint bizonyos – Janis Joplin óta már-már természetes énekesnői show-elem és hagyomány.

A harmadik szám környékén – kedves invitálásra – a színpad előtt üt tábort a közönség egy része, törökülésben. Kölyökkutya koromból emlékszem ilyesmire az Égből pottyant mesékből. Égből pottyanást emlegetni itt sem ördögtől való.

Több dal is kiemelhető lenne a repertoárból: az első lemez címadója (Lost Where I Belong), a lendületes The Keeper, vagy az első, igazi szakrális soul-szöveggel zengő Grandma’s Hands.

A zárlatban Andreya aztán még feljebb tekeri a hangulat hőfokát (már egyedül), amikor a mellette ácsorgó effektpult segítségével, torokból lepakolja magának a Sweet Dreams alapjait, ezzel kívánva jó pihenést, szép álmokat. (Visszaolvasva az előző napok beszámolóit, az tűnt fel, hogy az elalvás pillanatai fontos elemként voltak jelen ezekben a tudósításokban; örülök, hogy ez a jó szokás – e megunhatatlan dalnak köszönhetően – ma is fenntartható maradt.)

A teraszon egy Mediawave-szervező brigáddal keveredem oldott társalgásba. Visszajelzésekről, online sajtóról, Szombathely belobbanthatóságáról beszélgetünk. Boldogan jelentik, hogy megérkeztek már a Magyar Rádió munkatársai (köztük felfedezem Balázs Attila írót, aki a Magyar Író Válogatott hálóőreként is tevékenykedik). Közben fél fülemet, fél szememet ösztönösen az odabent pörgő DVA zenekaron is igyekszem tartani. Akármennyire kívánkozna ide is már egy bulváros párhuzam, ezt a kiváló akusztikus-elektronikus házaspár-duót szerencsére nem tudom egy cseh Szinetár-Bereczki- vagy – egy másik generációnak – Korda-Balázs-párosként definiálni. Az energia és a jótékony extázis, ami produkciójukból és dalaikból sugárzik, árad, felszabadító, néhol szinte burleszkes gegek játszódnak le a színpadon.
DVA
Innentől már csak kifelé van, holnap zárul a Mediawave. A díjátadóra már vannak tippjeim, favoritjaim, de nem árulom el senkinek. Szóval itt a vége, a célegyenesben viszont hajrázni szokás: ezt teszi a fesztivál és magam is ezen igyekszem, még ha le is tagadom nyilvánosan, hogy ilyenkor Vitray Tamás Egérkés klasszikusa lelkesít, búgva, dobogva legbelül.

Fesztiválhonlap: http://mediawavefestival.hu/?nyelv=hun

Képek forrása: mediawavefestival.hu, port.hu