Az utóbbi idők egyik örvendetes fejleménye az, hogy megélénkült az észt kultúra iránti érdeklődés Magyarországon – számos friss kiadvány segít például abban, hogy bepillantást nyerhessünk a kortárs észt irodalomba. 

Talán már a megfilmesítés mozzanata is arról árulkodik, hogy Henno könyve esetében le kell számolnunk a kis balti országhoz kötődő sztereotípiákról: művében nem esik szó a lápvidék melankóliájáról, az ezernyi sziget zöldjéről, sőt, a vidéki kisközösségek elzártságáról sem. S hogy akkor mégis, miről szól az Itt jártam? A regény paratextusai érdekes összevisszaságot tükröznek: a hátsó borító krimiként nevezi meg a szöveg műfaját, az előlapon pedig az szerepel, hogy „[t]émakör: bűnügy, ifjúsági regény”. Nos, az Itt jártam körülbelül annyira ifjúsági regény, mint amennyire a Nullánál is kevesebb az: a főhősök életkorán kívül nem sokban emlékeztet a szocialista ifjúságnak morális táplálékot biztosító, egyébként igencsak izgalmas Delfin-könyvekre – hacsak nem tartjuk az ifjak fejlődéséhez elengedhetetlen ismeretnek azt is, hogy mivel érdemes keverni az amfetamint… A „bűnügy” tehát stimmel, de az Itt jártam mégsem krimi: inkább egy, az (ön)életírás és a vallomásosság alakzataival átszőtt kisregény arról, hogy miként válik egy tizenhét éves srác bűnözővé.

„Ez egy fiú története, amely ott ér véget, ahol az enyém elkezdődik. Ez kell ahhoz, hogy el tudjam kezdeni. Kell ahhoz, hogy mindez ne ismétlődjön meg.” (03:51) – a fikció szerint ezeket a sorokat főszereplőnk, az immár húsz esztendős Rass egy fogda cellájában ülve, bilinccsel a kezén veti papírra, miután úgy dönt, hogy ebben a határhelyzetben számot kell vetnie a múltjával. Ebbe a narratív keretbe ágyazódik bele tehát kamasz-énjének anti-Bildungsromanként kirajzolódó kálváriája. Rass sorsa mintha a pozitivista irodalomértés képletei szerint íródott volna: bűnöző-létre determinálja már a pillanat is, azaz a szovjet rendszer összeomlása utáni tomboló vadkapitalizmus időszaka, a robbanásszerű technológiai fejlődést és a „nyugati” drogok megjelenését ünneplő kilencvenes évek vége. Hasonló befolyással bír rá a környezet, azaz a „gettó” kelet-európai megfelelőjeként funkcionáló lakótelep, nem is beszélve a genetikáról, hisz családja minimum két generációra visszamenőleg alkoholistákból áll. A fiú mindennek tudatában van, s titokban azt az álmot dédelgeti, hogy kitör a telepi nyomorból és orvos lesz: egy ideig képes is arra, hogy kettős életet éljen – hol benzinlopás, hol matekozás egy jó nevű gimnáziumban – később az iskolába azonban már csak speedet árulni lopakodik vissza. Rass figurája tehát igencsak hasonlít irodalmi előképeihez: akárcsak Moll Flanders, Twist Oliver vagy épp Raszkolnyikov, jobb sorsra érdemes lélekként ő is szerencsétlen körülményeinek, rossz döntéseinek köszönhetően válik bűnözővé. Az irodalmi párhuzamoknál azonban sokkal erőteljesebb a filmes minták jelenléte a műben: Hennónak sikerült átültetnie az angolszász akciófilmek atmoszféráját a posztkommunista közegbe, ahol a multikulti sajátos változataként észtek, oroszok, cigányok és zsidók, a Baltikum történelmi viharainak lenyomataként hibrid identitással rendelkező alakok népesítik be az al- és felvilágot. Lőrincz Gergely a Prae-ben megjelent recenziójában igen találó példaként Guy Ritchie alkotásait emlegette, melyeknek fekete humora valóban közel áll a szövegéhez: az Itt jártam sokszor a feszült drámaiság és a rosszfiúk nem mindig professzionális megmozdulásaiból adódó helyzetkomikum között egyensúlyoz – az egyik pillanatban még a Olar, a fogatlan maffiózó selypítésén derülünk („Nemszokála kapok ed újabb szállítmányt” 13:13), majd a regény talán leghatásosabb jelenetében azt kell végigkövetnünk, hogy miként erőszakolja őt meg egy nálánál is nagyobb kutya. A szövegépítkezés technikái – gyors snittek, perspektívaváltások, kronologikus ugrások – is a filmes médium hatását tükrözik, néhány finom mozzanat (gondolok itt például az elárvult Hanna fájdalmas gyermekkori emlékeire) pedig a lélektaniság érzékeny alkalmazásáról árulkodik.

Az a múltbeli önmagával való szakítás, melyet a narrátor a szöveg tétjeként jelent be, a grammatikai formák szintjén is megtörténik: a piti lopások után egy súlyos drogügyletbe belesodródó kamaszról mindvégig harmadik személyben esik szó. Felidéző és felidézett én távolsága erősen hierarchikus viszonyba fordul át, a három évvel ezelőtti eseményekre visszatekintő fogoly elbeszélésében mintha a fölényes mindentudó elbeszélő pozíciója képződne meg, olyan tudásról is tanúbizonyságot téve olykor, mellyel a diegézis világán belüli szereplőként nem rendelkezhetne. A felnőtt Rass szólamát átjáró irónia leghatásosabban a megszólítás alakzataiban érvényesül: „Tahók. Pöcsök. Hűséges ebek. Rühes, szaros, faszszopó kutyák. Adnotok kell még papírt, ha bármit is meg akartok tudni.” (03:18) – igen, ilyen keményen szólnak a regény első mondatai. A keret-elbeszélés jelen idejűségének köszönhetően a megszólítás pragmatikai helyzetében találja magát a meghökkent olvasó, szándéka ellenére így a regény legmegvetettebb figuráival, a Rass felett őrködő rendőrökkel azonosulva. Az élőbeszédszerű megszólalásmód a használati útmutatók, vagy akár az intelmek diszkurzív mintáit követő szövegrészekben is dominál, melyek pikantériáját az adja, hogy a drogkereskedelem műhelytitkaiba avatják be a megszólítottat, kiegészítve az információkat néhány világfájdalmat árasztó reflexióval is: „Senki sem árul tiszta cuccot. Habár mindenki azt állítja. Ahogy valójában senki sem szeret téged. Csak mondják, hogy szeretnek. Először azért hazudnak, hogy az üzlet ne lássa kárát. Bevezetésként rögtön megemlíthetem, hogy másodszor is többnyire ugyanez az ok.” (12:18).

A mű időviszonyait tovább alakítja az a tény, hogy oldalszámok helyett a lejegyzés pillanata kerül rá a lapokra: ebből derül ki az, hogy Rass tizenöt óra alatt, percenként pontosan egy oldalt legyártva készült el történetével. A percről percre való haladás így mintha olvasás és megszövegezés egyidejűségének illúzióját teremtené meg. A tipográfiának azonban ennél még nagyobb szerepe lesz az irodalomelméleti tudással felvértezett olvasók kegyét is elnyerni igyekvő műben, melyben olykor törlésjelek tanúskodnak a szöveg alakítottságáról (no meg az egyik szerelme nevét a másikéra átíró fiú érzelmeiről), a cirill betűkkel lejegyzett orosz nyelvű megnyilatkozások pedig az idegenség erőszakos betörését példázzák a látvány szintjén. A regény olykor felvillanó öntükröző működésének szempontjából talán az sem véletlen, hogy Rass teleírt falak között találja magát a fogdában – így íródik vissza a műbe a „szöveg mint börtön” toposz: „Érzem, hogy ez a terem még nevekkel, dátumokkal és káromkodásokkal televésett falaival is sokkal intelligensebb, mint a fal mellett szuszogó két hekus.” (03:27).

A metafikciós alakzatok működtetése azért nem tűnik mindig következetesnek a műben, mint ahogy talán kevesebb lakótelepi életbölcselet is jót tett volna a narrációnak. Ennek ellenére az Itt jártam egy üdítő, a „magas irodalom” és a bestsellerek határán szerencsésen egyensúlyozó könyv – s az, hogy jól esik olvasni, nem kis részben a magyar szleng kincseivel ügyes kézzel bánó fordító, Rácz Nóra érdeme. Beígért folytatását már várom – vajon mi lesz a második letartóztatással?