Kísértetek járják be Európát – magyar emigránsok bolyonganak hontalanul, számkivetve, senkiben nem bízhatva, sorsuk jobbra fordulásában csak reménykedve. Szécsi Noémi Nyughatatlanok című regénye az 1848-49-es magyar forradalmárok egynémelyikének nyugat-európai városokat (Marseille, Párizs, Brüsszel, Oostende) érintő útvonalát követi nyomon; természetesen a történelmi rekonstrukció mellett legalább ugyanakkora teret szánva a teremtő képzeletnek. A Bárdy család, az Almássyak és Fábián Dániel „nyugati kalandozásainak” 1853-54-es találkozási pontjai, társasági eseményei azonban a korképek mellett kórképek is, melyeknek állandó tünete a bizalmatlanság – mindenki gyanakvással tekint a másikra, mindenki mindenkiben osztrák kémet sejdít –, nem alaptalanul.

Bár az emigrációs létnek, értve itt a 19. századi forradalom és szabadságharc utáni időszakot, tengernyi irodalma van, a magyar történelmi alap- és középszintű oktatásban vajmi kevés nyoma akad. A fölsőbb tanulmányok esetében is leginkább Kossuth és körének törökországi, majd angliai, amerikai útjai dokumentáltak, a politikailag kevésbé nyomot hagyó korábbi hősök életútjai jobbára föltáratlanok. A regény térideje, alakjainak cselekedetei így jobbára fehér foltok az olvasó történelmi tudatában, melyeknek ilyesfajta kiszínezése éppen ezért is páratlan élményt jelent. Szécsi Noéminek már a témaválasztásával is sikerül fölcsigáznia az érdeklődést, főként, hogy a történelem oktatásába az elhallgatás révén be nem került „szétszóratás”-ra, az emigránsok eltűn(tet)ésére a „nemzeti hősök” terminus megkérdőjelezhetetlen leple borul úgy általában. Pedig hát többségük változatos életút bejárása után elveszve, szegénységben hal meg, jórészük fizetett ügynöknek szegődik, mindennapjaik kevésbé jellemezhetőek hősiességgel.

Itt van például Bárdy Rudolf, akiről – a regény egyik fő nyughatatlanjának történelmi alteregójáról – Csorba György Az 1848-49-es törökországi magyar emigráció története című tanulmányában (Hadtörténeti közlemények, 1999/2.) korábbi forrásokra hivatkozva ekként ír:

„Állítólag gazdag előkelő földbirtokos családból származik. Atyja kívánságára beáll a Budán székelő József-ezredbe, ám hazafias izgatásaiért áthelyezik Itáliába az Estei-ezredhez. A forradalmat követően dezertál, és Splény Lajos megbízásából részt vesz a Winkler-féle velencei magyar légió megszervezésében. Ennek feloszlatása után menekül Törökországba. Híres-hírhedt verekedő, rejtői figura. Az emigránsok kerülik. Egy verekedése miatt a török hatóságok elől kénytelen Angliába menekülni, majd az Egyesült Államokba távozik. Ott megírja angol nyelven emlékiratait, s annak eladásából próbál megélni. További sorsa teljesen bizonytalan. Állítólag egy verekedés alkalmával hal meg, illetve Argentínában élő fia szerint Panama államban lesz ültetvényes, s ott is temetik el.”

Rejtői figura… no tessék! Édes-bús alak… A regényben szereplő morózus Bárdynak viszont minduntalan meg kell küzdenie az előtte járó névazonos P. Howard-szerűség hírével, hírhedtségével. Nem mintha nem lenne elég küzdelmes a saját életéért jótállnia. A Nyughatatlanok annak ellenére, hogy a szereplők a történelmi esemény függvényében mozognak, a privátszféra történéseire fókuszál, elsősorban a Bárdy családra, azon belül is a skót feleség, Aimee áll az elbeszélői „szimpátia” előterében. A női, asszonyi sors interiorizálása központi alakzata az elbeszélteknek. S ez – a fokalizáció és az ábrázolt szcéna – bármennyire is időben távoli a mai olvasótól, meglepően jelenkorivá avatja a problematikát. Mindezt a szereplői szinten nehezíti, az elbeszélés szintjén ambivalenssé teszi a soknyelvűség tapasztalata, ami még családon belül is a félreértések, sokféle értések terét bővíti: sem Aimee, sem Rudolf nem tud az anyanyelvén társalogni a másikkal, gyermekeikhez franciául szólnak.

Érdekes, de nagyon is szoros szálakkal kötődik a kialakított, letisztult regénynyelvhez az Európa-szerte terjedő, az Egyesült Államokból importált hóbort, a kísértetidézés, az asztaltáncoltatás sajátos „kérdezz-felelek”-je. A szalonok társasági életébe bekapcsolódó szeánsz, nemcsak az elesettek rokonainak ad lehetőséget elhaltjaik felől érdeklődni, de a manipulált beszélgetések a beépített ügynökök számára is eséllyel bírnak az információk beszerzésére, dezinformációk terjesztésére.

Szécsi Noémi történelmi (család- és utaztató) regénye ezúttal nélkülözi a szerző korábbi műveire oly jellemző iróniát, pontosabban nem a felszínen (az előtérben) működteti azt, hanem a szöveg mélystruktúrájának részévé teszi. A hatalmas politika- és művészettörténeti anyagot mozgató, a 19. századi angolszász regénynyelveket és -írásmódokat (romantikus, realista) is hasznosító elbeszélés könnyedén simítja egységes (nem homogén!) stílusúvá  a különféle nyelvi regisztereket (s rendkívül könnyen olvashatóvá teszi a művet), miközben ezek egymás mellettisége, diskurzív kötegelése teremti meg a szelekcióban megvalósuló „kettős beszéd”-et.

Az európai városok közti mozgás ellenére szinte állóképszerű a regény eseménysora. Az olvasás során a mű feléhez közelítve már rájöhetünk, hogy „akcióra” nem számíthatunk, de egyáltalán nem bánjuk ezt. Ráadásul nincs is teljesen igazunk. A könyv előhangjajaként szereplő Jókai-allúzió (a pátosszal terhelt „A Bárdy család” című románc a Forradalmi és csataképek 1848-ból és 1849-ből kötetből) a krimik izgalmát is meghatározó felütéssel jelentős olvasói kíváncsiságot generál, mely a kötet háromnegyedénél oldódik föl, legalábbis a történet szintjén. A motívumok struktúrájában egészen a regény legvégéig kitart, s a kísértetiesnek bizonyuló levágott és fölmutatott emberfő egy valóságosnak ható vízióban tesz pontot a nagyregény végére.