Ebédidőben Kiss Flórával, a Voler Mouche zenekar énekesnőjével ülünk be diskurálni a Gekkoba. Egyébként történelmi a környezet: balról az egykori (idén január óta zárva tartó), legendás Kismackó cukrászda, szemben a (már) Március 15-e nevet viselő tér (ahol egykoron, ’65-től ’89-ig, Lenin szobra állt). Rögtön beszélgetésünk apropójáról, a vasárnapi Mediawave-koncertjükről kérdezem: annak ellenére, hogy a műfaj, amit ők csinálnak nem feltétlenül szabadtéren érzi otthon magát, mégis sok volt a kilátogató. Szombathely, a hazai pálya okán amúgy is mindig még egy kis plusszal és több izgalommal jár. Saját hazában prófétának lenni stb.
Kiss Flóra, a Voler Mouche énekesnője

Szemlézzük a kritikákat is: az egyetlen lényegi javaslat – amit Flóra jogosnak érez – jazzklubokba, szűkebb, úgymond underground közönség elé utalja a Voler Mouchet. A tervek, a jövő is határozottan alakulóban: készülnek már egy következő lemez dalai, némi meglepetéssel, progresszív, mégis nyugis felhozatallal. Formálódik a nyári koncertprogram is: Budapest biztos pontnak látszik.

Flóra, noha még csak, vagy már fél éve a zenekar tagja, itt „otthonra” és barátokra talált, ez abból is látszik, amikor azt mondja, hogy a Voler Mouchet, Miski Ádám, az alapító-billentyűs álmát, kisdedét már ő is ugyanolyan féltően dédelgeti, és ahogy növekszik, erősödik a lurkó, egyre inkább saját gyermekének is tekinti. És tudja, hogy sokat kell dolgoznia, mert ha az adottságok mellé nem társulna munka, szorgalom és elszántság, akkor az olyan, mint mikor az ember áll a gödörben a sárban és nincsenek kövek feljebb kapaszkodni. „Középszerűnek lenni a profik között: az halál”. Sok és sokféle zenét hallgat, figyel és okul, szeptembertől a Póka Egon nevével (is) fémjelzett Kőbányai Zenei Stúdióba fog járni énekszakra. Az csak az egyik dolog, ha az ember elér valamit, de abba nem lehet belesüppedni, újat kell hozni lemezről lemezre. Példaképei közül Fábián Julit emeli ki.
Voler Mouche

Saját dalaikat nem listázza, igyekszik mindegyikhez egyformán viszonyulni. A rádióban sokat játszott nótáikat (például a Thrill Seekert) sem érzi (emiatt) megkopottnak. Sőt. (Ezt hallva én különösen örömködöm.) Félve-ocsúdva kérdezek rá a színpadon (pozitív értelemben) tanúsított, egyszerre érzékeny és megközelíthetetlen dívai viselkedésmódjára (karádys rügyfakadás), ettől zavarba jön, noha nem állt szándékomban sarokba szorítani. De hamar felderül és mesél tovább: részéről ez nem tudatos, nem szervezett, hanem teljesen spontán.

Közben jól lakunk, én ki sem nyitom a beszélgetés alatt a jegyzetfüzetem. Ez esetben ez jót jelent.

A délután folyamán Könyvhét-after zajlik az egyetem könyvtárában. A meghívott vendég két költő, VM és JA. A legvalószínűsíthetőbb tippek helyett, ők Varga Mátyás és Jász Attila. Mindkettejüknek új verseskönyvük jelent meg a Könyvhétre: Jásznak Isten bőre címmel a Napkútnál, Varga Mátyásnak a Parsifal, Parsifal a Magvetőnél. Versek párbeszéde, hirdeti a program címe, de ennél többet kapunk. A költők a könyveikről is beszélnek, szerkezetről, címről, borítóról. Ez utóbbi Varga Mátyás esetében Bikácsi Daniellát, Jász Attila esetében Nádor Tibort dicséri. A moderátor hiánya számomra üdítően hat. A két szerző így egymásra is figyel; noha külön-külön, persze mégis együtt nyújtanak valamit. A közös világuk, az irodalom intézményeinek, figuráinak, belső vonásainak felvillantása összenézésekre, összekacsintásokra készteti őket, ettől mégsem belterjessé, hanem érdekessé válik az ittlétük. Ezek a délután legjobb pillanatai.

A moziba átrontva megint egy új helyszínnel, most a Kamarateremmel próbálkozom. Annak ellenére is az újdonság ereje hat rám, hogy kamaszkorom súlyosnak tételezett pillanatait (ami nem unikum, volt másoknak is) – a mozizásból sportot űzve – itt töltöttem e kis teremben (meg még a felújítás előtti, érzékeltethetetlenül fapadosban), búsultam vagy támadtam új életre.
Tomasz Matuszczak: The fence/A kerítés

Kisfilmblokk, a kettesszámú: a lengyel Matuszczak The fence/A kerítés című munkája, melyben lágy zongora futamokra bontakozik ki szerelmi háromszög anya, lánya és a rock’n roll életművész barkácsmester között. Noha elkötelezett híve vagyok a dwa bratanki-nak (a rendszerváltás generációjának tagjaként is köszönöm a tippeket a szamizdat csínjáról-bínjáról), azt mégsem hiszem, sem egy érett lengyel nőről, sem egy kamaszlányról, hogy néhány nap leforgása alatt ilyen széles érzelmi skálát képes bejárni.

A vetítés közben beálló technikai zűrzavart a szekció zsűrijének magyar tagja, Durst György oldja meg, akinek társaságában már nem az első filmet nézem a fesztivál alatt. Bár nincs érdekeltségem a verseny tekintetében, de amúgy sem sikerül bárminemű véleményt leolvasnom az arcáról, kutatásomat nehezíti a mozi évszázados, jótékony sötéte.

A horvát Recycling/ Riszájkling (rendező: Branko Istvancic) – számomra érthetetlen okokból – hahotára gerjeszti a közönséget. Valóban, a családfő-cigányember minden mondata egyszerre szerethető, humoros és – a szó legnemesebb értelmében – földszagú bölcsesség, szállóige, mégis a guberálás képei, a dicsőséges kiútnak aposztrofált hulladékfeldolgozóbeli segédmunka egészen nyomasztóvá teszik a filmet (nem beszélve a Tetrisnek becézett kocka Ladáról, mely rémálmaimban visszatérő gyerekkori emlékeimet is bekapcsolja).

A harmadik alkotás, a kategória leghosszabb, 42 perces darabja, Török Marcell Margarét című filmje. Az iszonyú lassú, szinte végig állókamerával dolgozó darabban visszafogottan jelzettek, de letapogathatók a filmes hatások: a parasztház falára ragasztott (modern) poszterek, fényképek egyrészt idézik a Tízezer nap című Kósa-film szobabelsőjét (ott Bartók- és József Attila-képek lógnak), itt pedig Jim Jarmusch és a Stranger than paradise/ Florida, a paradicsom plakátja néz vissza ránk. Az egyik fiú a film egészében TV-t les, sóletet zabál és elmond egy viccet Zsenyáról, aki pecabottal megy a temetőbe, mert sok a hal ott; a másik srác mogyorókrémen nyammog és kártyázik. A fiatalabb nőalak kiszolgálja őket és szomorúan néz, az idősebb fenyegető jelenlétet produkál, oroszul énekel és dohányzik. A film végén felhangzó Három árva című (gótikus) legendaballada, gyászének mondatai a történet irányait elrendezik, a lelket viszont centrifugázzák.
Török Marcell: Margarét

A Színház klubjában harmadára fogyatkozik a közönség az előző naphoz képest. Nagyon is bánhatják. Az Irie Maffiából is ismert Senával felálló W. H. megzenésített Shakespeare-szonetteket játszik (meg két dalt a Vízkeresztből). Mindig is nagy híve voltam annak a (tudtommal nem létező) mozgalomnak, ami a múzsák emlékét ápolja (Shakespeare az 1609-ben megjelent szonettjeit bizonyos W. H.-nak dedikálta), és valószínűleg feljebb van a múzsahierarchiában, aki csak monogramos. Talán rossz vicc erre utalni, de mintha Márkos Albert csellista a fizimiskájában is megszólalásig hozná Shakespeare-t. A tizennégy játszott szonett mindegyike más-más tónusban, hangulatban szólal meg: találok ősi rítusdalt, sanzont, bluest, bordalt, tengerésznótát, szerelmi vallomásdalt, musicaldalt, kakofón űrdalt és a 154. szonett esetében – mintha kiságyforgóból szólna – altatódalt. Magától értetődő, reneszánsz dallam – ravasz és jó érzékkel – persze nem csendül fel. Közben a háttérvetítésen az eredeti kéziratra egyrészt karaokeszerűen a magyar fordításszöveg, másrészt videóinstallációk montírozódnak. Sena szavalása is aranyérmes, a zenészek pedig Angus Young-i módra őrülnek meg minden dal alatt. Ez a produkció több szinten hozta azt a sokszínűséget és remek ízlésű stíluskeverést, ami a Mediawave Fesztivál tortáján a hab. És kezdjetek el rettegni Kedves Olvasók: az irodalomról kiderült, hogy nem szent, hanem dögös!
W. H.

Kintről, a dohányzórészlegből figyelem, ahogy az Iszap & Busa nevű formáció lepi el és meg a színpadot és a közönséget. Bőséges a fegyvertáruk: trombitával, ewivel, szaxofonnal, furulyával, bőgővel támadva jazzes improvizációkba zendítenek, amit Busa Pistának (az Irie Maffia másik oszlopának) slamelése fokoz a robbanásig.

Közben itt a teraszon serteperte bölcsészlány teszi végzetesen kerekké a napot. Ő az, aki (hangosan) ismer minden fiatal, feltörekvő filmest, képzőművészt, zenészt (e szép magyar haza akármelyik szegletében is hat, alkot, gyarapít az illető). Ő az, aki mindenkivel jóban van, és ha kell, mindenkit kioszt. Leelemezné nekem bármelyik filmrendezői életművet másfél mondatban, én meg úgy érzem magam, mintha az Annie Hall klasszikus, moziban sorban állós jelenetébe csöppentem volna. Woody Allennel ellentétben viszont, a félreértések elkerülése végett inkább menekülőre veszem a figurát. Ahogy nézem, ma is nélkülem kerül megváltásra a világ.

A képek forrása és fesztiválhonlap:
http://mediawavefestival.hu/