PRAE.HU: Eddigi könyveid mindegyike más-más kiadónál jelent meg. Mit jelent ez: szerinted nehezen kategorizálható szerző vagy a magyar irodalmi berekben? Mi az oka annak, hogy ezzel szemben külföldön számos elismeréssel jutalmazzák a könyveidet?

A kiadóváltások egybeestek a szamárlétrán való felkapaszkodással. Nem volt olyan szerencsém, hogy elsőre, másodjára vagy akár harmadjára egy magas presztízsű kiadóhoz kerüljek, ez mostanra sikerült, a negyedik regényemmel. Ez tapasztalatom szerint nem a kategorizálhatóság kérdése, hanem inkább jó ismeretségek hiányából adódik.

Ezt azoknak is üzenem, akik irodalmi babérokra aspirálnak: az utcáról nem könnyű betérni. Kilenc éve megjöttem a hat húszassal, és vargabetűk is akadtak, barátkozó alkat sem vagyok, ennyi időbe, ennyi kiadóba telt, hogy most az Európa szerzője lehetek. Külföldi díjat feltehetőleg azért kaphattam, mert ehhez nem volt szükség arra, hogy valami irodalmi érdekszövetség tagja legyek.

PRAE.HU: Nemcsak a mostanit megelőző könyved kapcsán lehetett hallani a lektűr megjelölést. Mit gondolsz a szélesebb olvasótábornak szóló irodalomról? Van-e színvonalas, nagy közönségnek szóló irodalom magyarul? Ha nincs - miért nincs?

Ha nincs, akkor annak a kritikai struktúra is oka lehet. Kilenc, a könyvkiadásban töltött év után az ember kiismeri a kritikusokat: tisztelet a kivételnek, de egyesek rendszerint azt nevezik lektűrnek, amit szórakoztatónak és olvasmányosnak találnak, és minél nehezebben olvasható és ködös valami, annál fontosabbnak tartják azt, hogy hitet tegyenek mellette, és saját, felhőkbe vesző szellemi világukat deklarálják általa, hiszen a kritika az a műfaj, amelyen keresztül számos kritikus önmagát fejezi ki.

A saját vélekedésem szerint nem írok „egyszerű” könyveket, pusztán nem a szöveg felől közelítek. Ezért sértő leminősítésnek találtam azt, amikor egy tanulmányban ponyvának nevezte a szerző a Finnugor vámpírt, már csak azért is, mert szerintem nem az én törekvéseim az idejétmúltak, hanem azok az eszközök, amelyekkel az ilyen típusú kritika dolgozik. Az utóbbi években kritikailag lelkesen körülírt Kondor Vilmos példája mutatja, hogy miféle átrendeződés indult meg a könyvkiadáson, vagy akár az irodalmon belül. Talán ha ez befejeződik, nem kell minden kritikusnak hisztérikusan elhatárolódni, ha olyan könyvről ír, amit ötszáz főnél többen olvasnak el, egyszer még benépesül az az ugar, ahová sok író azért nem mer kimerészkedni, mert tudja, hogy az elefántcsonttoronyból lőnek rájuk…

PRAE.HU: A Kommunista Monte Cristo hatalmas vállalkozás: nemcsak azért, mert egy feldolgozatlan korszakot tárgyal, hanem a speciális perspektíva miatt is: egy kisember, egy hentes szemszögéből láttatja a történelmet. Kicsit a mostani regényed kapcsán is kérdezem: hogyan gyűjtesz anyagot a történeteidhez? Vannak családi legendáid? Könyvtárazol? Milyen módon közelítesz meg egy-egy karaktert?

Tudatos, racionális író vagyok, ugyanakkor erősen intuitív alkat. Készítek vázlatot, tervet, elolvasok pár tárgyilagosnak szánt ismertetést a korszakról, de utána alámerülök, és kifejezetten szubjektív forrásokat keresek, minél nagyobb mennyiségben: levelezést, naplót, visszaemlékezéseket. Az így támadt sejtéseket, víziókat a végén megint megtámogatom egy kis történettudománnyal. Ettől kezdve már látom, hallom a szereplőket. Nyilván azért sem szövegalapú a prózám, mert nem textusokban, inkább drámai helyzetekben gondolkodom: ha egy olyan országban élnék, ahol van filmgyártás, bizonyára forgatókönyvírónak mentem volna.

PRAE.HU: A peremhelyzetről, a „kívülállásról” szeretnélek kérdezni. Hőseid gyakran olyan figurák, akik valamiért a társadalom peremén foglalnak helyet. Anarchista biciklisfutárok, vámpírok, illegalitásban tevékenykedő kommunisták vagy épp legutóbb emigránsnők. Miért vonzódsz ezekhez a figurákhoz, ill. miért az ő történeteiket írod meg?

Noha politikailag sokkal bizonytalanabb vagyok a hovatartozásomban, azt egészen bizton állíthatom, hogy valamiféle „irodalmi érdekvédő szellem” jellemez – remélem, ez akkora hülyeség, amivel örök életemre megbélyegeztem magam. De hát mi érdekeset írhatnék a kiváltságosokról, a belül állókról? Mit tudhatnék én róluk? Annál inkább érdekelnek a hátrányos helyzetű vámpírok, vagy olyan emberek, akik nyilvánvalóan vesztes ügyet támogatnak. Az élet ezen oldalát ismerem jobban.



PRAE.HU: A Könyvhétre megjelent könyved, a Nyughatatlanok szereplői 1848-as emigránsok. Hogyan találtál rá a hőseidre?

Bevallom, nem emlékszem már rá. Az bizonyos, hogy amikor 2008-ban Simone de Beauvoir angol leveleit fordítottam, már készen állt egy regényvázlat, és gyönyörködve néztem azt a francia aggyal írt, rontott angol szöveget, hogy bárcsak valami ilyesmi nyelven, tüköroldalakkal írhatnám meg a regényt. Aztán mást kellett kitalálni, mert legfeljebb engem érdekelt volna így a dolog, de az bizonyos, hogy ez a téma már 2007 óta velem van. Bizonyára azért találtam rá, mert az írásaimban mindig izgatott az idegenség, otthontalanság, nyelv elsajátítása, nyelv elvesztése, stb.

PRAE.HU: Lehet, hogy a történetek helyszíne teszi, de ez a regény mintha könnyebben lenne értelmezhető az angol irodalmi hagyományok (mondjuk Jane Austen vagy Virginia Woolf) felől… Van ebben valami szándékosság?

Bár az egyetem kezdetéig sokat olvastam magyar irodalmat, az írói eszmélésem már abba a korszakba esik, amikor szinte kizárólag finnül és angolul olvastam – többnyire nők műveit.

Bizonyára azért találtam rájuk, mert írói alkatomhoz jobban illenek, mint a magyar irodalmi hagyományok. A magyar nők által művelt irodalomban a líra áll erősebb lábakon, a regényíráshoz nehezebb előképeket találni, legalábbis abban a tekintetben, amelyben én keresek.

PRAE.HU: Ahogy a korábbi könyveidben, úgy itt is feltűnnek történetszervező erőként az irracionális, „kísérteties” lények. Ez pusztán a feszültség fokozására alkalmas elem vagy van valamilyen vonzódásod a kísértethistóriák világához?

Nincs. A regényíráshoz van erős vonzódásom. Furcsa módon magamtól soha nem olvastam ilyen könyveket, csak amikor a regényeimben kívántam felhasználni egyes elemeiket. A regényíráshoz ugyanis elengedhetetlenek ezek az ősi keverékek, valamelyiket használni kell, hogy összeálljon és működjön az egész.

Bár azért azt elárulom, hogy ha éjszaka elmegyek egy ablak előtt, nem merek rajta kinézni…

PRAE.HU: A Nyughatatlanok bővelkedik erőszakos jelenetekben. Rögtön az elején egy hatalmas vérfürdővel indul a történet – egy rablóbanda válogatott módszerekkel irt ki egy családot, az olvasó azt sem tudja, hány hulla hever a szeme előtt. Mit éreztél a jelenet megírásakor?

Ilyenkor próbálom elidegeníteni magamtól azt, ami történik, és csak technikai dolgokra koncentrálni. Az előhang egyébként nem is az én elmeszüleményem, hanem Jókai egy ’48-as novellája, és amit én akartam általa érzékeltetni, az a „forradalom felfalja gyermekeit”, ezért is egészítettem ki a francia forradalom történetéből származó elemekkel. Egyszerre van szimbolikus és dramaturgiai jelentősége, szóval nem öncélú pusztításról van szó.

PRAE.HU: Milyen terveid vannak a jövőben? Várható-e tőled újabb történelmi témájú regény?

Minden könyv megírásából tanulni akarok valamit, hogy egyszer igazán jó regényíró lehessek. A Nyughatatlanok megírása nagyon tanulságosnak bizonyult, most olyan kihívást látok magam előtt, amelyből ismét sokat okulhatok.