Sajnos a szervezők úgy gondolták, hogy a turné szlogenje és fedőneve – Get Your Sting And Blackout – úgysem mond semmit a koncertlátogatók többségének, hiszen miért is ismernék a Neo FM hallgatói a Dynamite heavy metálos vágtáját vagy a No One Like You arénarockját, ezért odarángattak egy gyors hakni kedvéért egy anonim együttest, verjék a néző fejébe, hogy most biza nosztalgiázni fogunk.

Az előzenekar se a plakátokon, se a hírekben nem szerepelt, de még egy molinót se függesztettek ki mögéjük – nem véletlenül. Az állítólag az ex-Back II Black-es Bebe vezette zenekar a Sláger rádiós rock klasszikusok közül szemezgetett, a Van Halen Jump-ja és Bon Jovi It’s My Life-ja szegélyezte mezőnyből.

Egy jó énekessel ez nem is lett volna ez elvetélt próbálkozás, így azonban igazán jólesett, amikor az őket követő elnyújtott, egyórás szünetben AC/DC-vel és társaival mosták ki a fülünket.

Scorpions – Sting In The Tail (live)

Már ekkor rátenyerelhetett valaki a keverőpultnál a volume gombra, mert egészen „impozáns” hangerővel bömbölt a hangfalakból a Nickelback modern rockzenéje, amikor pedig Meine-ék berobbantak legutolsó lemezük címadó dalával, és az azt követő Make It Real-lel, az összes por leszállt a 80-as évekbeli Scorpions-bakelitekről.

Az ősklasszisok is határozottan mai krafttal és sounddal szólaltak meg, még a legedzettebb rockerarcok is csak pisloghattak a Bad Boys Running Wild vagy a The Zoo alatt, amik a nyitányban földhöz vágták a közönséget.

A 2010-es Sting In The Tail koncepciója egyébként a búcsúturnéra nézve is irányadó volt: ezen a lemezen a 80-as évekbeli Scorpa stílusában írtak – egészen pontosan írattak Desmond Childdal és más sztár dalszerzőkkel – dalokat, ám mindezt egészen modern hangzásvilággal és gitártémákkal fejelték meg.

A búcsúperformansz gerincét ennek megfelelően – a turné címe is erre utal – a 80-as évek arénarock lemezeinek örökzöldjei és az új lemez pár dala alkotta, a koncertprogramba kizárólag a leghíresebb Scorpions-dalok nyerhettek belépést, ugyanis ezzel a búcsúturnéval a zenekar minél szélesebb (és ezért vegyesebb) közönséget célzott meg.

Scorpions – Bad Boys Running Wild (live)

Az összefoglaló-számvető jelleget erősítette az „őrült polák”, James Kottak dobszólója is a szett derekán: a horrorisztikus hangeffektekkel és sampler gitárokkal megtámogatott ütősbemutató látványos történetmesélés volt a Scorpions munkásságából szemezgetve.

Hol a zenekar borítói sugallta történetek keltek életre, hol a Wind of Change fütty-dallama lopta be magát a cájgpüfölés hangjai közé, és persze az exhibicionista dobos is kedvére hergelhette a szóló alatt a közönséget, a végén felfedve pólója alatti tetoválását – „Rock and Roll Forever” –, ami megegyezett a póló mintájával.

Maga a Kottak Attack zeneileg nem volt egy nagy vasziszdasz, de az egyébként hangulatfestő, absztrakt háttérvetítésre korlátozódó látványvilágot tisztességesen feldobta.

Kottak Attack (live)

A show-t egyébként a Rudolf Schenker-Matthias Jabs gitárosduó bohóckodásai és megkoreografált pózolásai jelentették, amit maradéktalanul csak a kiemelt állójegyesek élvezhettek – Rudolf Schenker bohócmaszkja, füstölő gitárja vagy különböző autómárkákat szimbolizáló gitárjai másnak sajnos nemigen tűnhettek fel - kivetítő híján.

A háttérben megbúvó monitorok csak nagyritkán mutatták a zenészeket, akkor is inkább effektezett hologram-képekkel szemezhettünk. Azonban ez egy jottányit sem vont le a koncert élvezeti értékéből, mert a germán legenda vérprofi zenészei olyan vehemens, intenzív előadást prezentáltak, hogy a zenén kívül másra nemigen jutott idő figyelni.

Scorpions – Tease Me Please Me

A szett első blokkjában sorjáztak a Lovedrive, az Animal Magnetism, a Blackout és a Love At First Sting schlägerei, miközben a sorok közé becsempészett újlemezes dalok (Raised On Rock, Sting In The Tail) is szaggatták tisztességesen a dobhártyákat.

Ez bizony egy velős rock koncert volt, ahol a pörgős, együtténekelhető dalokon volt a hangsúly, ki is tett magáért mind az ülő, mind az állósor, ha torokpróbáló ovációról volt szó, és a még mindig a világ egyik legjobb torkának számító Klaus Meine előszeretettel is énekeltette első soros pajtásait, akikkel az összes zenész, beleértve a konstans magánshow-t nyomó dobost is, folyamatosan tartotta a szemkontaktust.

Scorpions – The Best Is Yet To Come (live)

Klaus Meine egyébiránt még 60 felett is majdnem lemezminőségben énekelt, ami azt jelenti, hogy vokalizálása még így is köröket vert „vetélytársaira”: nem is a hererepesztő magasakat megkövetelő régi dalokban, hanem a változatosabb hajlításokat és témákat felvonultató líraiakban brillírozott igazán.

Lehet elcsépelt az egyébként a világ egyik legjobb rock balladájának számító Wind of Change vagy a Still Loving You, ám így, élőben pillanatok alatt könnyeket facsart a nézők szemébe és libabőrt rajzolt a karokra, sőt, így nosztalgiába pácolva akár egy You And I-t, vagy egyéb szerelmetes, szívhez célzott dalukat is elhallgattam volna a kebeldagasztó, odapörkölős rockhimnuszok ölén.

Érdekes módon az első katarzist az új lemez záródala, a pozitív energiabombának minősülő The Best Is Yet To Come hozta el, amit a nagyérdemű is fújt oda meg vissza. Továbbá a Scorpions nevével összenőtt rockballadákkal jócskán elkényeztettek, ráadásul az újlemezes melankolikus hangulatkoncentráció után egy akusztikus blokkal is kedveskedtek a publikum érzelmesebb fajtájának.

Scorpions – Wind of Change (live)

Habár egy minden porcikájáig megtervezett és profin kivitelezett szórakoztató rockműsort kaptunk, a spontaneitást fiatal garázsrock-zenekaroknak meghagyó Scorpions-tagok láthatólag remekül érezték magukat a színpadon: 40 évnyi turnézás után még ennyi mosolyt és jókedvet látni a színpadon megfizethetetlen élmény.

A megkapó akcentussal beszélő Meine mondogatta magyarul a köszönömöt, és többször is felemlegette az első, ’86-os budapesti koncertjüket, a nagypapa korú gitárosok pedig végigőrjöngték és bulizták a koncertet.

Ezúttal az Omega tagjainak se „kellett” szívességet tenniük, mint két évvel ezelőtt, és Kóbor János sem rontotta el szublimálódott hangjával a Big City Nights-ot, amely dal most gitárszólóval felvezetve az este egyik legnagyobbat szóló rockslágerét jelentette.

Scorpions – Rock You Like a Hurricane

Manapság, amikor mindenki szeret időutazni, mióta az Internet megnyitotta az alternatív világok kapuit, zökkenőmentesen vissza lehet repülni akármelyik évtizedbe: a Scorpions ezen az estén úgy teleportált vissza a 80-as évekbe, hogy az izzadtságszagot nélkülöző előadásmóddal, lenyűgöző technikával, és a keményen odapakolt sounddal a retro rockzenék jövőjének is irányt mutattak.

Ha a manapság divatos régi vágású rockzenék továbbra is érzelem- és élménypótlékként szolgálnak, abba nem is biztosan kortünetet kell belelátni, hanem elismerni, hogy anno bizony tudták, hogyan is kell szívdöglesztően egymás mellé rakosgatni a hangjegyeket.

A 2009-es különleges hangulatú, ám szerencsétlen helyen megrendezett koncerthez képest egy rövidebb, velősebb programot kaptunk, amiben az új dalok jelentették a különlegességet, kiszorítva ezzel a XXI. század egyik legjobb, ám kevéssé elismert rocklemezének számító Humanity: Hour I számait.

A perfekt arénás hangzás azonban kárpótolt a rövidebb szettért, az egyetlen „hiba” talán a számlistában akadt, amely nagyon szűk – igaz, a leghírhedtebb – korszakát ölelte fel a zenekarnak. Ínyencségek így nemigen akadtak, viszont amit ez az 5 vérprofi zenész prezentált, abba belekötni rosszakarattal se lehet.

És mivel a búcsúturnéról garantáltan piacra dobnak majd egy búcsú dvd-t, egy-két év múlva nem csak mentálisan, hanem fizikailag is konzerválhatóvá és a kivetítő hiányát pótlóan teljessé válik majd ez a nem mindennapi előadás. Soha rosszabb élménypótlékot…

Számlista:

Sting In The Tail
Make It Real
Bad Boys Running Wild
The Zoo
Coast To Coast
Loving You Sunday Morning
The Best Is Yet To Come
Send Me An Angel
Holiday
Raised on Rock
Tease Me Please Me
Dynamite
Kottak Attack
Blackout
Six String Sting
Big City Nights

Still Loving You
Wind Of Change
Rock You Like A Hurricane

Koncertfotók: Aliczki Johanna