Tordai már a könyv elején felteszi ezt a kérdést, és erre keresi választ Walter Benjamin életében. Ha a jelenségre felülről tekintünk és elszakadunk Walter Benjamintól, azt látjuk, hogy az ő idejében (19. század vége – 20. század eleje) sok zsidó lett marxistává – ahogy Tordai is írja – főként Közép- és Kelet-Európában. A kérdés az ő esetükben is a miért?

Tordai hasonlóságot lát a zsidó szellemiségben és a marxizmusban, ami nem más, mint a messianizmus. Ezt követően az író – Walter Benjáminnal való barátsága és rá gyakorolt hatása miatt – Gersom Scholem jellemzését mutatja be a messianizmusról. Scholem szerint a zsidóság mindig ragaszkodott a megváltás olyan fogalmához, amely nyilvánosan megy majd végbe, és ez a megváltás átalakítja majd a világot, a világ megváltozását pedig csak a Messiás hozhatja el. Scholem meglátása szerint a zsidó messianizmus nem más, mint katasztrófaelmélet, amennyiben a jelenből a jövőbe való átmenetet forradalmi úton képzeli el.

Tordai itt lát kapcsolatot a társadalmi messianizmussal, azonban ugyanitt látja a legnagyobb különbséget is, ugyanis a Messiás eljövetele vonatkozik a történelemre és az emberiségre, de egyáltalán nem a történelem és az emberi cselekvések következménye, hanem éppen ellenkezőleg, azokat megszüntető, kívülről jövő esemény. És itt el is ért a zsidó messianizmus alaptételéhez, mely szerint a Messiás kívülről jön, és az eljövetelére emberi cselekedet nem lehet hatással. A zsidó messianizmust szerinte sem lehet elválasztani a zsidó hit másik pillérétől, a Tórától, ami egy kiskaput nyit a megváltásért való cselekvés előtt, vagyis az ember akkor tesz a legtöbbet a megváltásért, ha életével betölti a Törvényt.

Ez a hit azonban tele van feszültséggel és várakozással, és ellentmondásosnak is tűnhet, mert csak egy feloldást ismer, és ez a nem cselekvés. Végigtekintve a zsidó történelmen, nem sok olyan formája van a messianizmusnak, ami valóban cselekvő is, olyan pedig, ami közös cselekvésben valósítaná meg Isten birodalmát, nincs is. A cselekvésre való kísértés –véli az író – azonban sorsfordulók és nagyobb kataklizmák következtében újra és újra megerősödött. Tordai két eklatáns példát említ meg, egyik Sabbatai Cvi messianisztikus mozgalma, a másik, a nagyobb jelentőségű: a kereszténység „születése”. Mindkét eset súlyos válságot idézett elő, sok év kellett ahhoz, hogy hatásait legyőzzék. Mindkét „mozgalom” megjelenése és kezelése azonban túlmutat magán és az akkori problémán, és szembesít bennünket valamivel, amire nem is gondoltunk addig, nevezetesen azzal, hogy a nem-zsidó világhoz való viszony is tükröződik bennük. A zsidó hit – véli Tordai Zádor – az egész világ megváltását hirdeti, de a kinyilatkoztatás csak a zsidó népé. Tehát egyik oldalon az egyetemesség, másikon a kicsi, részleges közösségbe záródás. Az író azt is megemlíti, hogy ez a kiválasztottságtudat kétségkívül hasznos volt a szétszóratás (galut) napjaiban. Véleménye szerint a nemzeti messianizmus nem kis gőg, és megvoltak a következményei, mind pozitív, mind negatív értelemben. Miután a szerző elérkezik a zsidó messianizmus feloldhatatlan ellentétéhez – a megváltás gondolata a száműzetésből való kivezetés és a templom újjáépítésének vágya, az egyetemesség pedig a más népek áttérése a Tóra hitére –, a keresztény messianizmus elemzésével folytatja.

Véleménye szerint a keresztény messianizmus egyértelműen és elválaszthatatlanul hasonlít a zsidó messianizmusra, ugyanakkor továbblépett abban az értelemben, hogy feloldotta azt, amit a zsidó nem tudott. A kereszténység esetében ugyanis nem egy társadalmi közösség (nép-nemzet) kerül kiválasztott helyzetbe, hanem az egyetemesség mindenkire vonatkozik. Tehát ez már nem csak puszta remény, inkább lehetőséggé válik, választási lehetőséggé. A zsidó várakozással szemben ugyanis a keresztényeknek már megjelent a világban a Messiás. Ugyanaz, ami a zsidó messianisztika egyetemességét zárttá teszi, a keresztényt kinyitja. Itt az egyetemes törekvés a terjeszkedés, a hit terjesztése, ami agresszívvá, hódítóvá és leigázóvá válhat és vált is. Ez a lehetőség azonban lehetőségétől fogva a zsidó egyetemességből egyértelműen hiányzik.

Tordai itt viszonylag nagyot ugrik az időben, oda, ahol szerinte a messianizmus világibb lesz és társadalmivá, nemzetivé alakul. Úgy gondolja, hogy a világi és a világra irányuló messianizmus szellemében keresztényi, még ha tagadja is a kereszténységet, noha részeiben erősen kötődik a zsidó messianizmushoz, leginkább a nemzeti kiválasztottság hitében, mely egy nemzetet a többi fölé helyez. Amiben különbözik mindkét messianizmustól, hogy az Isten és az emberiség közé beiktat egy fontos dolgot: a nemzetet, akire a megváltást bízza.

Végigpillantva az európai népek történelmén, Tordai arra következtetésre jut, hogy a 19. századi világi messianizmus a keresztényből nőtt ki, és úgy látja, hogy a messianizmus végül majdnem minden társadalmi törekvés alapja lesz. Erre hoz példákat, először is az általa elsőnek tartott francia forradalmat, majd a német, lengyel és természetesen az orosz példát. Úgy gondolja, hogy 19. század végén és a 20. század elején majd minden országban volt egy réteg, aki a messianizmus változatos formáit tartotta „megváltásnak”.

Láthatjuk, hogy ahhoz, hogy megértse, és még inkább, hogy megértesse Walter Benjamint, Tordai Zádor egészen a messianizmus kezdetéig vezeti vissza az olvasót, majd végig is sétál velünk az úton.

Tudott dolog, hogy Walter Benjamin életére két ember volt igazán nagy hatással, Gersom Scholem és Bertold Brecht. Zsidó messianizmusa Scholemhez, marxizmusa Brecht-hez kötötte. Ez a kettősség vonul végig az életén, mint két szélsőség, azonban szélsőségében is összekapcsolódik. Tordai bemutatja a zsidóság három válaszát az őket körülvevő világra és annak változásaira, kiemelten az őket ért hatásokra, és három útját a 19. század végén és a 20. század elején. E három magatartásformán keresztül mutatja be Walter Benjamin életét, és ezt is keresi benne. Ez a három út az asszimiláció, a cionizmus és a marxizmus.

A legfontosabbnak azt tartja, hogy ez a három magatartás békésen megfért egy emberben, holott ha belegondolunk, mindhárom mozgalommá nőtte ki magát, amiből kettőt bátran nevezhetünk világméretűnek és egyúttal teljesen különbözőnek is, hiszen egyedül az asszimiláció volt a maga módján békés, a cionizmus és a marxizmus egymással ellentétes, és nem tűri az ellentmondást.

Tordai úgy gondolja, hogy pont mindhárom magatartásforma megléte akadályozta meg Walter Benjaminban azt, hogy bármelyik radikálissá válhasson benne. Nem is olvadt be, a munkásmozgalom sem lett meghatározó az életében és Palesztinába se vándorolt ki. Walter Benjamin életében a másság a kultúra, az írás lett. A kultúra által akart európai zsidó maradni, és itt említi meg Tordai azt, amit az egyik legfontosabb dolognak tart: Walter Benjamin német volt. Megvalósításának tere – írja Tordai – a kultúra teremtése volt. Alkotása a német kultúra valóságában létezett. Vállalt zsidóságát a németség kultúrája által szélesítette ki, a német kultúrát pedig zsidósága által törte át. Ennek igazán a II. világháborúban lesz jelentősége, hiszen ekkor erősödik meg a kultúra általi különbözés vágya Walter Benjamin életében.

Tordai ugyanazt vallja Walter Benjaminról, amit Benjamin Kafkáról: elliptikus jelenség, az élete pedig egy elliptikus görbe, egyik végén a marxizmus, másik végén a cionizmus, és ez a két vonzás tartotta fent a belső egyensúlyt, az asszimiláció elhagyásának két útja, mely egymást gyengítve-erősítve volt jelen az egész életében.

Ezt az ellentmondást úgy igyekszik feloldani, hogy egyénekkel kezd el foglalkozni, rajtuk keresztül éli meg ambivalens érzelmeit. Így például Scholemen és Kafkán keresztül a zsidóságát, Proustról írva az osztálykérdést, Brechten és Aszja Láciszon keresztül a kommunizmust. Tordai szerint főleg ez jellemzi Walter Benjamin munkásságát a 30-as években: egyes egyének magyarázatával akart eljutni az általánosig.

Walter Benjamin ellentmondások között éli az életét, hiszen mindvégig egyén akart maradni, és mindegyik ideológiából az emberre vonatkozó részt akarta a magáénak tudni, és úgy tenni, mintha nem értené: ezek az ideológiák egész embert és teljes elkötelezettséget kívánnak, és ezek az ellentmondások felőrlik az egyént.

A könyv legfontosabb mondanivalója és elévülhetetlen érdeme az, hogy egy ember életén keresztül egy egész generáció életét és problémáit mutatja be. Walter Benjamin életén keresztül látjuk az I. világháború utáni elkeseredettséget, nyomort és útkeresést, a válságot, az asszimiláció vágyát és tagadását, a cionizmus ébredését és a nemzeti haza születésének gondolatát Oroszországban, és a marxizmus megerősödését és térhódítását. Vele együtt végigélhetjük a fasizmust és a II. világháború megpróbáltatásait, a menekülés vágyát Németországból, és a hitet, reményt, hogy abban az országban, aki annyi kiváló tudóst és írót adott a világnak, nem történhet meg az, ami végül mégis megtörténik.

Tordai úgy gondolja, hogy Walter Benjámin minden írása önéletrajzi, minden általa megírt alak szájából Walter Benjámin szól közvetve és közvetlenül, minden szereplő az íróban rejlő problémát kísérli meg feloldani, ahogy generációjának problémáját, a kísértő marxizmust és cionizmust és megpróbálja feldolgozni, feldolgoztatni, ahogy életének alapvető, legjelentősebb kérdését is: hogyan lehet valaki zsidó Európában? Lehet-e valaki zsidó Európában anélkül, hogy bármelyik utat választaná?

Ezt az utat járja végig Tordai a könyvben, és választ igazából nem ad rá, hiszen maga Walter Benjamin sem ad választ. Meghal, mielőtt élete kérdésére megoldást találhatna, öngyilkos lesz a német csapatok elől menekülve a spanyol határon, Amerikába tartva. És voltaképpen úgy hal meg, hogy mindig az marad, amire vágyott: európai zsidó. Tordai úgy gondolja, Walter Benjámin megmenekült volna, ha a két véglet közül valamelyiket választja, ha Palesztinába megy, vagy ha kommunistaként harcol az ellenállásban. Ő viszont egyiket sem tette, hanem ugyanazt a sorsot választotta, amit sok más zsidó ebben az időben, Európában.