A sebek furcsa erotikája / Varga Mátyás: parsifal, parsifal - Magvető, 2011 / PRAE.HU

Amint a hallásgyakorlatokban, Varga itt is elhagyja a nagybetűket: akár cím, akár mondatkezdő szó, akár nevek - minden kisbetűkkel íratik le.

A Chrétien de Troyes- és Wagner-utalások csupán apropók, elrugaszkodási pontok, a versek komplexebbek puszta posztmodern ügyeskedésnél. A történések hol függetleníthetők történelmi téridőtől, hol pedig kimondottan XX. századiak. Vonat, tank, fényképek - az olvasatot tudatosan túlléptetik az eredeti narratíván és többdimenzióssá teszik. Ugyanakkor az aktualizálás itt nem hangsúlyos aktus, mint például Térey mitologikus műveiben, hanem a maga természeteségében megy végbe.

Varga Mátyásnál sokkal hangsúlyosabbá válik a történetek kozmikus, időtálló mozzanata és tétje: olvasóként azon kapjuk magunkat, hogy nyakig benne vagyunk ebben a kényelmetlenül aktuális Grál-narratívában. Varga Mátyás ugyanis korántsem kellemes, romantikus motívumokat hoz elő: őt a sérülések, a sebek, a kudarcok és a szégyen foglalkoztatja. “A fájdalom múlik, a szégyen marad” - idézi Chrétien de Troyes-t az epilógus mottója, amely mintha a kötet egészének fókuszpontja lenne.

A kötet a ciklusokon kívül álló epilógus és prológus kivételével négy számozott ciklusra tagolódik. Az első ciklus nyitóverse címében biblikus referenciát sugall (másodszor esik el), nyelvében és vizualitásában is egyszerű, épp ezzel hat: “ahhoz, hogy felállj a / pocsolyából, a hasadról /a hátadra kell majd fordul-/ nod (vagy legalább oldalra), / ami szükségképpen azt / jelenti, hogy a válladon / lévő iskolatáska is meg- / merül majd a sűrű, / agyagos kátyúban”.

Ahhoz, hogy kimásszon a pocsolyából, először még jobban meg kell merülni benne, feláldozva mindazt, amit hátunkon cipelünk. “most ér bőrödig / a sár” - zárja a verset, és ez a csupasz, nyers, egyszerű nyelvezet az egész köteten végigvonul. Semmi játékosság, Varga minden sora a saját bőrét viszi vásárra. A bőrig hatoló sár mélyebb beavatást hordoz, mint az iskolatáskában cipelt könyvek.

Ezt a kitágított értelmezési tartományt jól szemlélteti a gaste forest című költemény: a mitológia szörnyekkel, varázslatokkal teli, hatalmas erdeje helyett itt “nyolc-tíz szilvafa állt /egymás mellett, mint egy / kis erdő. alattuk valahogy / lukacsos volt a föld. // a rothadt gyümölcs ősszel / meggyűlt a gödrökben, / könnyű volt elcsúszni. itt / törted el a lábad”.
Itt villan föl valami Varga Mátyás igen sötét humorából: a veszély forrása nem valami természetfeletti vagy valami hatalmas, hanem a nagyon is valós, rothadó gyümölcs. Chrétien de Troyes-nél ez az erdő parsifal gyerekkorának helyszíne, ahol anyja a lovagvilág veszélyeitől elzárva, védve neveli. Beszédes tehát, hogy a versben épp ez az erdő lesz a veszély forrása.

A törött láb motívuma pár oldallal később újra előjön a visszatérés című versben: “nem emlékszel a reccsenésre, / amikor gondosan körülfű-/ részelt gipszben újra eltörték / a lábad... a fehér páncél árulását azzal / büntetted, hogy többé nem / akartál járni... meg- / ugattak a kutyák és örültél / nagyon, hogy nem lát senki”.

Az első ciklus az anyától való elszakadással, a gaste forestből a lovagi élet, a világ felé indulás verseivel ér véget. “herzeloyde testéből / jött valami anyaszag, sötét erő. kár lenne / érted, de nem tudsz / még ölni. érted?”

Majd a vadidegen című szöveg kétszer négy sorában már az idegenben szerzett első tapasztalatok kapcsán szövődik egymásba nyelvi önreferencialitás gyönyöre és testi fájdalom zeneisége a szégyenérzettel. Ezt a verset érdemes a maga teljességében idézni: "vadidegen. - néznek rá, mint / amikor törik a porcelán. / mondjuk, mosogatás közben / már a harmadik alátét. // vadidegen. - még tetszik neki / a szó is. mert dobol. és ebből / a ritmusból kapja az első ütést / a gyöngyöző halánték.”

Troyes és Wagner szembeállította az elszigetelt erdő biztonságát, míg Vargánál az otthon, az erdő ugyanúgy a szégyen és fájdalom helye, mint a külső világ.

A második ciklusban a félelem növekszik világszervező elvvé, újra és újra megjelenik szövegszerűen is: “amikor a pap véletlenül / két ostyát tett a nyelvem- / re, féltem, hogy valami / súlyos hiba esett meg / velem.” (áldozás); “valahol / azt olvastam, hogy / az ilyen soványaknak / más a bélflórájuk. és / félek, hogy engem / egész egyszerűen / csak a bélflóra vonz.” (a bélflóra).

“a fák hűsége mindenesetre kétes: amikor jött a vihar, az erdő is átállt.” Ebben a ciklusban bukkan fel a seb motívuma is, amely mitológiailag Amfortas, a halászkirály sebesülésére utal: a sebet Longinus dárdája okozza, amellyel Jézus testét is átdöfték. A sebet csak a lándzsa maga tudja meggyógyítani, Parsifal feladata éppen az lenne, hogy azt megszerezze és önzetlenül felajánlja, de kudarcot vall, mikor a király kastélyában jár. Nem harcban vall kudarcot, egyszerűen csak felületes jólneveltsége nem engedi, hogy rákérdezzen, segíthet-e. Ez a mozzanat teszi az egész Parsifal-tematikát nagyon is emberivé, ez a szégyenérzet nagyobb kudarc az erdőlakóból lett lovagnak, mintha hősies küzdelemben bukna el: annyira görcsösen próbál megfelelni a lovagi etikettnek, hogy épp a lényegről feledkezik meg.

És innen nézve a két seb, Amfortas sérülése és Parsifal szégyene nagyon parallel: mindkettő úgy gyógyítható, ha az ember visszatér a seb okozójához és újrajátssza az eseményt, mint ahogy az később be is következik - de ez még egy lovagregényben is évekbe telik.

Ebben a kötetben a seb, mint olyan, hihetetlenül közeli, mindennapi képekkel kerül elénk: “közelem- //be férköztél. a friss / darázscsípésre rá / nyomtad a kést: ez / is szerelem.” (miserere) “a vécében // aztán leszaggattam a gézt, öngyújtóval / is megnéztem a sebet.” (sebesülés).

“amfortas csak lögyböl vakon / a hipermangános vízzel. nem / néz oda. és nem is látta a sebet / soha. hozzá se ért, csak lögyböl.” (amfortas) A seb ezekben a szövegekben radikálisan átértelmeződik: megszűnik heroikus volta, hiszen nem nemes áldozat harcban megsérülni. Sokkal inkább kiszolgáltatottá, szánalmassá tesz.

Ugyanakkor a sebesülés az önátadás, az én fel- és megadásának metaforájává is válhat. Ezt a paradisum című versből láthatjuk be a legkönnyebben: “a testi sérülés vonzotta. / a sebek furcsa erotikája. / mert ott hagyja magát az / ember: vigyék, vetkőz-// tessék, mossák, vágják, / kötözzék - gyors, hideg / ujjakkal bárhol a testét. / s múljék róla a szemérem.”

A sebesült kiszolgáltatottsága, gondoskodásra való rászorulása kozmikus élménnyé nő - amit Pilinszkynél a fegyenc-lét jelent, az Varga Mátyásnál a sebesült-léttel írható körül. Egyfajta egzisztenciális alapállás: kiszakadás a megszokottból, a normál állapotból, egy ismeretlen, nemcsak kondícióiban, de fennállásában is bizonytalan lét felé. Ugyanakkor a seb állandó figyelmet követel magának: folyamatosan feltépésre ingerel, ez a “sebek furcsa erotikája”. És ettől igazán nagy teljesítmény a parsifal, parsifal: a harcoktól, kalandos keresésektől, románcoktól hemzsegő Grál-legendát tudta lecsupaszítani annyira, hogy a lovagi páncél alatt feltűnjön a barátságtalan kozmoszban csupaszon rettegő, ápolásra szoruló sebesült. Lezárhatatlan, bevégezhetetlen létállapot: “folyton vetkőzik, pedig / meztelen” (epilógus). A sebben ott a mélyen szunnyadó felszínre hozatalának fájdalmas rítusa, egy seb a lecsupaszítás ad abszurdumig vitele is: a tovább már nem értelmezhető közvetlenség, a kiüresedésig megnyíló feltárulkozás.

irodalom

Szerzők

További írások a rovatból

Más művészeti ágakról