Több, mint egy évtized szövegei – tökéletes egységet mutató rendben, kezdi Zelki János, Marno János pedig kisfiús-őszintén válaszol, miszerint nem, egyáltalán nem foglalkozott a szerkesztéssel. Irodalmi esszék ezek, pontosabban esszék és levelek. Mint a szabad gondolkodás terméke, az esszé egyetlen műfajhoz sem köti magát, azok között táncol, de érinti őket, nála, mondja Marno, a filozófiát. Defenzív műfaj, szemben a verssel, ami fárasztó, mert rettenetes nagy fegyelmet igényel. Nem hagyja persze cserben a nyelvi igényt, legyen az szabatos, klasszikus, a vers transzcendálása azonban nincs benne. A vers szigorú diszciplína. Esszét az ember jókedvében ír, ott meg kell szólítani valakit, mint ahogy a kötetben szereplő, annak nagy részét kitevő levelek épp ezt teszik. Ahogy a színész a monodrámában a színpadon, a közönséghez, de a darabon belül is beszél.

A leveleknél Marnot két dolog motiválta: egyrészt a dátumnak rendkívül erős szerepe van, nem praktikus, hanem misztikus okból, másrészt nem tud hosszútávon írni valamiről, fragmentumokban gondolkodik – a naplószerűség erre is jó.

Hogy a hatalmas, felhalmozott tudásanyag rögzítése tetemes időt venne igénybe, Marno úgy véli, hogy írás közben már nem, hiszen ez olyan, mint egy beszélgetés, amit folytat az esszében. A szabad gondolkodás olyan, mint amikor nem megszabott tornagyakorlatot végzel, az esszé maga a játék, kifutod magad, szemben a verssel, amikor iszonyúan formában kell lenni, nagyon egzaktnak, nagyon pontosnak. A téma pedig úgy adódik, hogy a vers fölvet valamit, amit besző az esszébe, és más irányba viszi tovább. A fogalmak gazdagon, érzékien jelennek meg a költészetben, itt viszont bele-bele lehet kapni egy témába, „nem köteleztem magam arra, hogy végigvigyem, szakszerűen végiggondoljam, megtámadhatatlanságra törekedjek”.

Nincs olyan hónap, amikor József Attila verseiben Marno ne fedezne fel újabb és újabb rétegeket, jelentéskomplexumokat. Ezért is szerepelnek a kötetben vele kapcsolatos szövegek A bal flótás – József Attila fejezetcím alatt összegyűjtve. A rajongás mellett azért hajlik „megérteni valamelyest a kortársak averzióit is, zavarodottságát „ennek az embernek” a verseit olvasván-hallván, avagy hitetlenkedésüket, hogy „pont ez a kis akarnok, törékeny nyeszledék mondja ki nekünk a tutit”.

Zelki idézi a felveteli.hu honlapról a javaslatokat középiskolások számára, miként kell esszét írni. Marno szerint az irodalom közös műfaja az esszé, a többi szigorúan köti az értelmezést. Az idézett „javaslatokban” konkrét hagyományra, például az angolra gondolhatnak. Amit ő csinál, ott az a kérdés, képes-e hagyományozódni, tud-e intézményivé lenni. Nincs objektív, csak szubjektív van. Az egyetlen objektív, hogy nem tudjuk, mi van.

Papp János színművész olvas a Levél a szerkesztőnek első részéből, ez itt pedig a harmadikból: „Ül tehát a gyermek a zsöllye bársonyába süppedten, és nézi-nézi tágra nyílt szemmel, bámulja rivaldába (pusztulásba) lépdelő felnőtt-mását. A mai rádió-fejezetben szereplő szövegben ez is elhangzott: teljes, harsány, már nem is színházi, pláne nem kamaraszínházi, hanem cirkuszi porond-megvilágításba az ember a legmagányosabb magányában (Nietzsche) vetődik, ott mintha még az árnyékától is megfosztatnék, már amögé sem rejtőzhetik”.

Idén tizenegyedszer adták át a Szépírók Díját vers, próza és esszé/kritika kategóriákban június 2-án. Vers kategóriában a Díjat Marno János nyerte A semmi esélye (Palimpszeszt–PRAE.HU, 2010, 176 oldal) című, a 2010-es Ünnepi Könyvhétre megjelent kötettel.

Marno Jánost a beszélgetés után a díjról kérdeztük, az érzésről, ami egy ilyen kitüntető pillanatban megszületik.

A díjnak nagyon örülök, jól esik a hiúságomnak. Ami Marno, attól jól érzem magam. Csak keveslem – mondja, és nevet hozzá. Egy hasonlattal él: például mondjuk cigizel, amíg nincs, megvagy nélküle, amikor elér, függővé válsz, tudod, hogy le kéne jönni az anyagról, de ott van a hiány, az űr, amit hagy maga után. Ezért kívánod újra, hiány, újra, és így tovább. A díjat a párnám alá teszem, a pénzből pedig veszek egy yachtot...ekkorát – kábé kéthüvelyknyit mutat – és a fürdőkádba teszem.

Fotó: Bach Máté