A könyv „elkezdődésének” kalandos történetéről mesél Borbély Szilárd, egy kalandos történetről, mely a Szemünk előtt vonulnak el – Teológiai-politikai revü címadó darab első mondatát meghatározta: ez volt úgy 2002 tájékán, egy útleírás, Ráday Pálé, aki II. Rákóczi Ferenc külügyese volt. Háború pusztította vidékről, izgalmas, csupasz világról szólt a napló, egy háromnegyed évig tartó utazásról. Olyan volt, mint egy különös, furcsa haláltánc. Borbély a haláltáncokkal kezdett foglalkozni ezután, kötődve a Halotti pompához, mely szintén ennek a világnak része. Először azt hitte, fekete komédia lesz belőle, de nem az lett, hanem dráma a Szemünk előtt.

Az Akár Akárki – Ámoralitás egy Brecht-mottóval indul: „Csak az unatkozó állatnak van szüksége ámításra. Nem az a legtragikusabb, hogy mindenki olyan egyforma?” A darab felkérésre készült, de mássá alakult nagyon – és végül nem is lett a színházé –, mert a szerzőt elkezdte érdekelni, a misztérium hogyan kapcsolható össze a brechti dramaturgiával. Korszerűsítés ez, kissé propagandisztikus szövegekben, jó példaként álljon itt egy részlet Az óvszer-dalból: „És hiába annyi óvszer, / becsúszik majd egy gikszer: / ha megszületett, hát kész a baj, / nagypapa lettél, újra, jaj! / Nem segít semmi a gondon, / Krisztus sebére mondom”.

Az Olaszliszkai – Sorstalandráma később, 2009 körül született személyes vágyak, tervek alapján. Valójában kísérletképpen: az antik tragédia hogyan kapcsolható össze napjaink bűnügyével. Megjelennek sorban a gyanúsak, tökéletes koreográfia bíróval, ügyésszel, ügyvéddel. A Kar, mint nem túl tipikus egy bírósági tárgyaláson, ilyenképp zeng, jó hangosan: „Miért nem bocsátod meg hibámat, / miért nem nézed el bűnömet? / Hiszen már a porban fekszem, / mire keresel, már nem leszek”.

Az Istenasszony Derbreczen – Theátromi bohóskodás a 250. Kazinczy évforduló alkalmára jött létre, irodalomtörténészek hívták fel Borbély figyelmét arra, hogy az egyébként, főként a fiatalok részéről, különösebb érdeklődésre számot nem tartó eseményt, személyt közelebb lehetne vinni az olvasókhoz. Így lett klasszicista tézisdráma és a vásári bohózat olyan szereplőkkel, mint Az Emlékező Kazinczy, Csokonay Miska, aki raccsol, Franc von Kazinczy, aki pózol és sokan mások Asszonykámtól Másik Cívisig.

Borbély műfajtudatosan dolgozik, mondja, egyébként meg óhatatlanul finom, elillanó műfajtalanságban létezünk. 200 éve ez a fajta tudatosság erős volt, de kiment a divatból, őt ellenben ez viszi előre, mint egy gépezet, irányítja, vezeti, mint egy program, dolgozik helyette. Egyszer csak lesz egy sejtés, például annak a naplónak egy mondatából meglátott egy erős hangulatot, képet, mely mindvégig erős vízióként lebegett előtte. Nem tökéletes a befejezés, és ugyan végig, mintha egy képet látott volna, Borbély úgy érzi, hogy nem sikerült visszaadnia szavakkal.

Egy-egy villanásról azonnal eldől, hogy mire való, mire használható, versre vagy drámára. Utóbbiakat saját mulatságára írta, komolyan nem kalkulálta színházra, ezek könyvdrámák. Amikor íródik, csak jön, majd később szerkeszti dialógussá. A „jelen jelenéssé válik (…), a dadogó tudatlanság (…) biblikus távlatot kap” a kötetben, és egy kicsit minden, de minden elbizonytalanodik, mint a férfi, aki a „homlokára írta: FÉRFI, / de látta, hogy nem fog kiférni, / ezért egy másikat csinált (...), csak cammogott, csak lépkedett, / próbálgatta az életet. / De nem volt benne semmi rend, / s az Éden lassan tönkre ment. / Aztán a nő rendet csinált / mert feltalálta a halált”. 

Fotó: Bach Máté