Határon túli magyar kiadók mutathatják meg magukat a Trianon-évfordulón rendezett szentendrei könyvnapon, a népszerű Dunakorzón azonban meglepően távol marad a polgári közönség. A Vujicsics Tihamér Zeneiskola növendékeinek produkciója után Dietz Ferenc polgármester köszönti a megjelenteket, és a város gazdag kulturális életét hangsúlyozva jövőre még nagyobb könyvheti kínálatot ígér. Az erdélyi Korunk folyóirat kiadói elnöke büszkén említi a Mátyás király szülőháza előtt zajló kolozsvári könyvnapokat, majd szentendrei vonatkozású könyveik ismertetésébe kezd. Hazatérő képek - Barcsaytól Vinczeffyig című saját kötetét felmutatva mesél Barcsay Jenővel való kapcsolatukról, az 1973-tól 1986-os betiltásáig működött Korunk Galériáról, és annak egyik munkatársáról, a Szatmárnémetiből Szentendrére elszármazott Paulovics Lászlóról. Akinek a portréit tartalmazó Erdélyi magyar írók című irodalmi szöveggyűjteménye Bánffy Miklóstól Szőcs Gézáig mutat be negyvenhárom alkotót.
 

 
A portrék közül először húszévesen, 1957-ben készítette az idős Kós Károlyt megörökítőt, az utolsót pedig 2009-ben Cs. Szabó Lászlóra emlékezve. Tusrajztól, akvarellen át a rézkarcig, különböző technikával készült képein gyakran az ábrázoltak szövegei is helyet kapnak, irodalommal kiegészítve a képzőművészetet. „A festők városának” színes, eleven művészeti hagyományát is fel lehetne pezsdíteni az irodalmi élet hangsúlyosabb felkarolásával, mondja ennél sokkal udvariasabban a Korunk magyarországi munkatársa, aki Székelyudvarhelyről költözött Szentendrére, ha jól hallom. Zólya Andrea Csilla az állampolgársági esküt itt tette le, de nem régen lakhat a városban, ha még ilyen ambíciói vannak.
 

Büky László, Kántor Lajos, Paulovics László, Zólya Andrea Csilla, Dietz Ferenc

Melegben kimondottan rosszul viselem a kölyköket, a Koinónia gyermekkönyveinek bemutatóiról meg a napokban írt már a Prae, úgyhogy az állatsimogatót választom inkább a Bükkös-patak partján. Fűszálat rágcsálunk néhány nyúllal, aztán egy megtévesztően(!) óriásinak nevezett palacsintát gyűrök le túl könnyedén a Görög utcában. Majd még egyet-kettőt a Templomdombra vezető sikátor melletti büfében, aztán a szerb hagyományápolás jegyében a Dumtsa Jenő utcai Lolához kanyarodok vissza fagyizni.
 

Németh Ferenc, Faragó Kornélia, Harkai Vass Éva

Későbbre tartogatom a Palapát,  így alázsoborgok mellette, vissza a Duna-partra, ahol az újvidéki Fórum Könyvkiadó vezetője részletesen ismerteti a vajdasági magyar művelődés fél évszázadával összeforrt Fórumot, mely valós értékek támogatására és műfaji sokszínűségre törekszik. „Jó és szép könyvek kiadójaként” sok nemzetközi díjjal kitüntették már őket, de arra igazán büszke Németh Ferenc, hogy ők jelentetik meg a Kárpát-medence legrégebbi folyamatosan működő folyóiratát. Meglepve a Híd főszerkesztőjét, felköszönti az ötvenötödik születésnapját másnap ünneplő Faragó Kornéliát. Lapjuk már a hetvenhatodik évfolyamnál jár, magyarok, szerbek, horvátok és szlovénok közt egyaránt hidat teremtve. De összekapcsol generációkat is a Híd, és különböző irodalomtudományi iskolákhoz tartozók férnek meg lapjain. Kizárólag a minőség kritériuma számít. Figyelnek a vajdasági filmre, színjátszásra, és a szerb kulturális termésre is, sok fordítást közreadva.

Rituális labdajátékok című antológiájukba tizenkét magyar fiatal művei kerültek, annak párdarabjaként pedig készül egy szerb prózákból, fiatal fordítók választása alapján összeálló kötet. Nagyon fontosnak tartják a fiatalság bevonását, néha a teljes lapszámot a Híd Kör tagjai szerkesztik, mint legutóbb az áprilisi, filmes témájút. Kell az utánpótlás, hiszen ha a régió egyetlen kisebbségi folyóirata megszűnne, nehezen betölthető űr maradna utána. Időnként bizonytalan helyzetük ellenére könyveket is kiadnak a Fórum segítségével. Vickó Árpád interjúkötete volt a Híd Könyvtár első darabja, most pedig Tolnai Ottó új kisregényét hozták a könyvhétre.

Juhász Károly, Vickó Árpád

Juhász Károly, a Szentendrei Új Kulturális Központ művészeti vezetője jó szemmel felfedezi a közönségben ülő Vickót, s a fordítás nehézségeiről kérdezi. A már több mint hatvan könyvet magyarról szerbre átültető fordító azonban saját maga helyett a szentendrei szerbség neves alakjairól beszél. A Fórum vezetője pedig a pomázi születésű Vujicsics Sztojánt idézi meg, akinek több könyvét ők adták ki, például a Szerbek és magyarok című tanulmánykötetét is. Harkai Vass Éva saját naplóverseit értelmezve világítja meg az emlékirodalomhoz szubjektivitása révén kapcsolódó, időkezelésében viszont eltérő naplóírást. Verselemzéseit ismerve is csodálkozom, hogy képes saját műveit objektív irodalomtudósként analizálni, felolvasása azonban feledteti skizoid töprengésemet. (Borderline, de ne szabjunk határt az események menetének!)

Webmagazinként indult a zEtna 1999-ben, ma sincs székháza vagy ügyvezető testülete, az idei könyvhétre viszont már a hatvanadik kötetük jelent meg. Ez az áttetsző, forrongó, kitörni kész kiadó megteremti a publikálásra méltó szerzőiknek a lehetőséget. Beszédes István elmondása szerint a vajdasági nívós, de „periférikus” irodalomnak egy teljes korosztálya kimaradt a kánonból, pedig a különböző (nyelvű) kultúrák egymásra hatása révén olyan izgalmas szövegvilág alakul ki feléjük, mint a századforduló Monarchiájának idején. Az ő generációjuk már természetesen fittyet hány a határoknak, hatvanadik kötetük a Németországban élő Kalász István kisregénye, A zsebtolvaj. Tiszteletbeli vajdaságinak fogadták Kalászt, akit magyarországi lapok alig közöltek, náluk viszont otthonra lelt, s a Vulkáni Helikon sorozatban napvilágot látott kötetével győzedelmes hadvezérként vonulhat be Budapestre.

Beszédes István és Kalász István

Szemben ülve a Görög Kancsó étteremmel akár honvágya lehetne Balogh Györgynek – csak megfordulni nem szabad, mert kiderül, hogy az Adria helyett a Duna csobog a hátuk mögött, tréfál a zEtna főszerkesztője –, a Búcsú rossz időben (mediterrán villanások) verseskötet szerzője azonban a jugoszláv háborúk elől menekült Magyarországra családjával. Ez az első verseskötete Balogh Györgynek, így izgulva olvas fel belőle. „Számkivetett, magányos individuum” – írta róla Beszédes István a katalógusban, s ezt nagyon pontos, „beszédes” megfogalmazásnak tartja az imigyen jellemzett. Szabó Palócz Attila régi motoros, drámái és prózái után most újra versválogatással rukkolt elő, de nem volt könnyű összeállítani a Ködöt, mivel nem rakja el a műveit közlő lapokat a szerző. Pedig mindenfélét gyűjt (csak magát nem), a papír lassan kiszorítja a házból. Szerencsére a weben utána tudott nézni, milyen költeményeket is írt az elmúlt években, s mostantól a zEtna Vulkánfíber sorozatában szintén kézbe vehetők versei. És néhány meghallgatható itt.
 

Balogh György és Szabó Palócz Attila

Alig négy óra, de már kezdik bontani a sátrakat a Dunakorzón. Csalódottan lökdösöm magam elől a díszburkolat cseréje miatt lezárt Fő térnél feltorlódó turistákat. Izompólóm alól kivillan a „Ráckeve belongs to me!” tetoválás. Izom nem. „Kibaszott turista” vagyok magam is, ahogy a nóta tartja. Tűzbe borítanám egész Szentendrét, ha lenne nálam gyufa. Nem adom azért fel rögtön piromán terveim, szemüveglencsével fókuszálom a napsugarakat a Polgármesteri Hivatal előtt fotózkodó házaspár ruhájára. Ezek is tudják, hogy kell elszúrni egy kellemes hétvégi napot!



Éppen egy nihilista Balaton-dalt kezdek dúdolni, mikor váratlanul szembe jön Víg Mihály egy gitárral kezében. Mekkora fless! Nem hiszem el, persze, hogy ő az. Napszúrásra gyanakodom. Vagy a Szamos fagyija ütött be ilyen durván? „Mi van, tata, megállt az idő” – vigyorgok magamon, szétcsúszó önkontrolom cserepein egy Flash-dal tükröződését vizionálva. Barcs Miklós örökérvényű szavai csengnek a fülembe. Én vagyok Barcs Miki és Li Taj-po. Sajnos nem értek saját trágárul. Zaj szűrődik a Barlangból. Platonikus planktonként lebegek a hang forrása felé. A természeti hangokat felhasználva improvizáló moha zenekar egyik gitárosa segítőkészen elmondja, kik lépnek fel hamarosan, én meg boldog, kövér Buddhaként nyalogatom a számat és a falikút halszáját, miközben ef Zámbóék örömzenéje szól. Elpárolog minden, amit egy szókimondó, kocsis beszédű blogbejegyzésben a könyvnap szervezőinek felrónék. Szállok én is, mint a füst, csak néhány aranyfog marad utánam a Sajnos Batár aranylövései nyomán. „A Dunakanyar legjobb gitárosára”, Szulovszky Jonira verssel emlékező Víg Mihály költői és előadói teljesítményéről pedig csak a szférák nyelvén lehetne szólni. Nincs szerencséd, Szentendre, a Joni Emlékfesztivál felejthetetlenné tette a napot, jövőre itt leszek Kevéről megint, és számon kérek minden ígéretet, Cservenkánétól kezdve.

ef Zámbó Happy Dead Band

"Nekem a Balaton a Riviéra"