Mikor megköszöni, hogy lekapcsolják, a gépezet újraindul, tehát a verőfény marad, Sárközi Bence belevág. Időben visszamegyünk, az Álmodtam neked című kötet fogadtatását idézi meg, majd a novella műfaja körül kering a beszélgetés. Spiró György szerint nagy előny, ha az író nem írásból él, mert akkor nem kell megírnia annyi rossz novellát. Csak a jókat, amiből kevés lesz, amiket aztán van, hogy elő-elővesz, újradolgozza. A nosztalgiázás és az intő példa Gorkij és Babel, miszerint 1917-ben Babel elvitt Gorkijhoz két novellát, melyek nagyon tetszettek a nagy írónak, de fél évig dolgoztak rajtuk együtt. Na most, ha Gorkijnak és Babelnek fél év kell egy négy- és nyolcoldalas novella megírásához, akkor belátható, a jó művek lassan készülnek el. A másik példa hazai, Hajnóczy Pétert idézi, aki Örkény Istvánhoz vitte el egy regényét. Jó, jó, mondta Örkény, de húzza meg a felére. Hajnóczy elvitte, meghúzta. Csodás, ez egyre jobb, mondta második alkalommal Örkény, de húzza meg a felére. Hajnóczy elvitte, meghúzta. Addig-addig, míg a végén a Ki a macska? című kb. egyoldalas novella lett a Fűtő című kisregényből.

Aztán a munkamegosztás kerül szóba, több műfajos szerző lévén nem mindegy, hogy mikor melyik keretet választja az ember. Spiró a kitalált történeteket regényben, drámában, a személyeseket novellában írja meg. Érdekes elemzést villant fel a magyar lírikusokról, az irodalmi lélek élveboncolása következik: a lírikusság Magyarországon rendkívül terhelt, hiszen a hagyomány szerint minimum vátesznek kell lenni, de bele kell halni, elátkozottnak kell lenni, politikusnak, az biztos. Ő azért is tért át prózára, mert belátta, ez szélmalomharc, majd kiemeli Weöres Sándort, aki szintén felismerte, hogy ez sok: az ő személyiségét ne kérjék számon a verseken. Az ilyen fajta tehertétellel szemben a próza könnyebb. A regényírás szabadsága végtelen, ha hasonló keretek közé szorítaná a kor, a szellem, meg is halna rögtön, egészíti ki.

Sárközi Bence apakönyvként definiálja az Álmodtam neked című könyvet, főleg a Gyurka, a Nemsokára című szövegeket ajánlja, a Kémjelentésben pedig a novellakötet ritmusát dicséri, súlyos, személyes és vidámnak mondható novellák váltakoznak, melyek kritikus hangja legalább olyan hangsúlyos, mint az előbb emlegetett kötet apa iránti elfogultsága. Spiró erre azt válaszolja, az születik meg, ami meg akar születni, és a kritikus, tanító jellegű hang számára sosem volt cél, mi több, ha van üzenet, azt ő szégyelli. Erős felütés kell és erős zárás, de az egész szövegnek kell működnie, hangzik a recept. Aztán kiegészíti, talán egy dolgot mégis akart, tudatosan: arra gondolt, az oroszokat már megírta, most megírná a németeket is. Egyfajta geopolitikai hálóként a kötet alatt legyen ott az összes nemzet. 

A Kémjelentés című kötet változatos témái, hangjai mégis közösek abban, hogy az értelmiségi lét kiszolgáltatottsága válik hangsúlyossá, de vajon miért ez lett a kötet címe. Spiró erre két választ is ad. Egyrészt régóta élt a fejében ez a cím egy akkor még teljesen más, elmondása szerint rossz novellával, amit mindenképp szeretett volna megírni, és eldöntötte, ha egyszer lesz egy novelláskötetnyi anyag, annak ez lesz a címe. Másrészt az író helyzete a társadalomban szintén a kémlelő, kémkedő szerep.

A felolvasott novella a kötet „reklámarca”, a benne elhangzó „Ki mindenkit ne olvassanak” részlet az olvasónak szánt patent, mondja Sárközi, majd a felolvasás után a prózapoétikára kérdez rá. Spiró hosszan elemzi saját nyelvét, stílusát, a buktatókat, mert a Jégmadár (hiába szerette volna) nem lett népkönyv, sőt, az értelmiség sem bírta olvasni, a Fogság esetén viszont tudta, hosszú regényre készül, az olvasó nem veszhet el a szövegben. Közösen rácsodálkoztak arra, mikor mi tetszik a külföldi kiadóknak, hiszen ők azt gondolták, a Fogság világsiker lesz, ezzel szemben a Tavaszi tárlat iránt volt nagyobb érdeklődés. A történetösszefoglalást emeli ki, hiszen a tizenöt oldalas szinopszis győzte meg a külföldieket, hogy a kiadás mellett döntsenek.

A vége felé közeledve a könyves szakma gyáripar-jellegére terelődik a szó, a szerző felépítettsége, áru jellege egyértelmű. És így érthető, hogy ha pénzügyi szempontok diktálnak, egy kiadó nem invesztálhat egy 50-60 éves szerzőbe, mert az esetleg túl hamar meghal, és kárba vész a befektetés (felolvasások, közönségtalálkozók), a tőke. A közönség felszisszen, ez valahogy nem fér el a retikülben, az élet kegyetlen, kedves Hölgyek és Urak. Ami még biztos érték, szempont a kiadásoknál, az az író politikussága és ideologikussága. Nem is értem, furák ezek a spanyolok, akik ki akarják adni a novelláimat, mondja, majd azt is, furák ezek a katalánok, akik a novelláimat ki akarják adni, mert a novellát nem lehet eladni, annál már csak a dráma eladhatatlanabb. Kint hosszú sorban kígyóznak a rajongók kesztyűben a könyvvel, aztán ki-ki visszaindul a Vörösmarty térre.

Fotó: Bach Máté