Noha bizonyos értelemben még ma is olyan korban élünk, amely nem választható el az SZKP utolsó főtitkárának tevékenységétől, így még hiányzik az ekkor történtek pontos megítéléséhez szükséges történeti perspektíva, mégis igen örömteli, hogy találni a kor eseményeit feldolgozó könyveket, hiszen ezek által válik lehetségessé, hogy kialakuljanak a korszak több perspektívából való értelmezését lehetővé tevő különböző történeti diskurzusok.

Jelen kötet – a téma bonyolultságából, illetve a könyv hosszából adódóan – nem nyújt részletekbe menő betekintést a bomlás folyamatának minden mozzanatába, az író azonban megfelelő arányérzékkel mutatja be és elemzi a széthullás útját szegélyező főbb probléma-gócokat (így például az ország egyre nyilvánvalóbb gazdasági bajait, a fokozatosan felszínre törő, majd hirtelen eszkalálódó nemzetiségi mozgalmakat, a változást akarók és a régi rendet megőrizni kívánók között lavírozó elnök lassú felőrlődését stb.), illetve a Gorbacsov által a diplomácia területén elért nyugati sikerek és keleti félsikerek hátterét. Jól érzékelheti az olvasó, hogy egy ilyen hatalmas birodalom és az azt vezérlő, begyakorolt rítusok szerint működő államgépezet milyen nehezen fordítható új irányba, illetve, hogy az egyes jó szándékú, de nem kellően átgondolt reformok hogyan fordulnak át káoszba és hogyan váltanak ki a kívánttal ellentétes hatást. A fentieket még érzékletesebbé teszi a szerző által használt bőséges forrásanyag, amiből remekül kiolvasható, hogy milyen nehezen sikerült az országot irányító elitnek megtalálnia az új nyelvet a hirtelen jelentkező új problémák megnevezéséhez.

Mindazonáltal a könyvben akad néhány kifogásolható elem is. Gorbacsov esetében azt a fel-felbukkanó narratívát, hogy bukását a szerző által néha lavírozónak, néha kétkulcsosnak nevezett kompromisszumkereső politika okozta, a könyvben megjelenő egyéb történelmi tények és leírások nagyban árnyalják, így a kötet végére az olvasók színes, sokrétű és igen emberi személyiségként láthatják maguk előtt a politikust. A vele sok esetben szembeállított Borisz Jelcin figurája viszont meglehetősen egydimenziósra sikeredett, mivel a szerző lényegében minden cselekedetét a bosszúvággyal magyarázza.

A két politikus szembeállítása egyébként sem sikerült tökéletesre; míg a könyv elején erre a motívumra érezhetően hangsúlyt fektetett a szerző, sokszor talán kicsit erőltetetten is (pl. a fiatalkorral, illetve az oktatással kapcsolatos részeknél), addig később ez a vonal háttérbe szorul, és Jelcin kicsit váratlanul lép újra színre. Ha már a szerző mindenképp ütköztetni akarta a két személyiséget, akkor talán hasznosabb lett volna, ha Oroszország első választott elnökének, illetve az ő pályafutásának egy külön fejezetet szentel, nem pedig a könyvben tapasztalható fragmentált módon tárgyalja ezeket a kérdéseket.

A logikus szerkesztéssel, illetve ennek időrendi vonatkozásaival kapcsolatban egy másik meglátásunk is van. Talán a szerző írói énje így hatásosabbnak találta, de egy történelmi könyvben nem feltétlenül szerencsés megoldás az, hogy az események in medias res kezdőnek (jelen esetben a Gorbacsov elleni 1991-es puccsal), és a szerző aztán ezt követően kanyarodik vissza a kezdetekhez. Ez az események folyamatban történő, ok-okozati megértését véleményünk szerint nem kifejezetten segíti elő. Ehhez hasonlóan szintén zavarja a megértést, hogy az író néha megakasztja az események tárgyalását, hogy korképet rajzoljon és bemutassa az adott események hátterét. Ebben az esetben valószínűleg ugyancsak a történésznek az író eszköztárából kölcsönzött megoldását érhetjük tetten.

Mivel történelmi témájú műről van szó, ezért a fentiekhez hasonló módon zavaróak a helyenként előforduló anakronizmusok is. Így például azok az esetek amikor a szerző indokolatlanul belekeveri a mai putyini Oroszországgal kapcsolatos meglátásait és megjegyzéseit a múlttal kapcsolatos fejtegetéseibe. Szintén zavaró – bár nem kizárt, hogy ez a fordító vétsége –, hogy a csapat vagy stáb szó helyett állandóan az igazából nem annyira odaillő, és a magyar nyelvben már jobban meggyökeresedett szinonimáihoz képest semmiféle többlet-információt nem hordozó teamről olvasunk, amiből aztán az alábbihoz hasonló furcsa szövegrészek születnek: „Raisza Makszimovnát annyira magával ragadta a szituáció, hogy meg is jegyezte: Tudod, Misa, szerintem ezek mind olyan elvtársak, akikre lehet számítani. Végre együtt van a Gorbacsov-team!” [150. old].

Mindezeken túl a szerző történészként némileg nagyobb távolságot is tarthatott volna a témájától. Egy tudományos igényű műben talán el lehetne tekinteni az olyan mondatoktól, mint amilyen például az itt következő is: „Mihail Szuszlov (szül. 1902), a szovjet kultúra kegyetlen inkvizítora 1982-ben lehelte ki lelkét, már ha volt neki, Usztyinov védelmi miniszter (szül.1908) a katonai-ipari komplexum fanatikus védelmezője két évvel később helyezte át hadgyakorlatainak színhelyét a mennyei tájakra.” [48. old]

Összességében a könyvet a korszak iránt érdeklődő olvasók számára csak ajánlani tudjuk, ugyanakkor inkább neveznénk egy érdekesen megírt ismeretterjesztő műnek, mint egy új távlatokat nyitó alapos történelmi monográfiának.