A budapesti Ludwig Múzeumban június 9-én nyílt meg a nagyszabású Moholy-Nagy kiállítás, amelyre a világ több mint húsz állami- és magángyűjteménye kölcsönzött a mester szétszéledt munkáiból. A Tokiói Fotóművészeti Múzeum öt Moholy-Nagy képpel járult hozzá a közel kétszáz műtárgyat bemutató tárlat anyagához. A jelentős japán gyűjtemény által felajánlott Moholy-Nagy műveket Yoshiko Suzuki asszony, az intézmény kurátora kísérte el Magyarországra. Ha pedig már hazánkba utazott, a Japán Alapítvány felkérésére a japán fotóművészet legújabb irányairól tartott rövid előadást a Mai Manó Házban.

Suzuki asszony sietett leszögezni, hogy Moholy-Nagy mellett jól ismeri, és igencsak kedveli Munkácsi Márton és Kertész Andor munkásságát is. Mégis remek alkalom ez számára, hogy még többet megtudjon a magyar fotográfia múltjáról és jelenéről. A Magyar Fotográfusok Házának vetítővásznára ezúttal azonban – Suzuki asszony jóvoltából – mégis inkább japán művészek alkotásai vetültek. Tokióban évről évre tematikus kiállítást rendeznek ugyanis, kortárs alkotók fényképeiből. Az idei tárlat hívószava a pillanatfelvétel, vagyis a „snapshot” volt. A vetítőn mi is pillanatképeket láthattunk a japán fővárosban idén kiállító alkotók munkáiból.  

Elsőnek a 2003-ban elhunyt Nakamura Haruko életöröm-képeit ismerhettük meg. Nakamura 1994-ben talált rá az élénk, eleven színekkel, egyszerűséggel teli Toszkánára. Éveket töltött az észak-olasz régióban, ahol nemcsak a tájat, hanem lakóinak mindennapjait is filmre rögzítette. Szelíd, nyílt képei virágzó, friss levegőjű rétekre repítenek, megismertetnek továbbá a toszkán táj szélfútta hajú, mosolygós szemű lakóival is.

Napsütés után zimankó. Obata Yuji Tél című sorozata kavargó hópelyheket fújt arcunkba. A Hokkaido szigetén készült képek jégtükrön tréningező iskolai gyorskorcsolya-csapatot, hóviharban rohanó lovakat és dizájn-mesterműveknek beillő, szabálytalan hókristályokat hoztak közelebb hozzánk. Ezek a jégbe vont pillanatok a fényképezés legősibb, eredeti vágyára, a pillanat megfagyasztására, megőrzésére is reflektálnak. No meg a hideg hópelyhek, vagy – ahogy a japánok tartják – „a Mennyből küldött levelek” kócos szépségére.

Ikeda Hirohiko hosszú évekig egy időtlen tájat, az Izrael déli részén elterülő Negev-sivatagot fényképezte. Furcsa, álomvilágszerű képein szavakkal elbeszélhetetlen, afféle fényképezőgéppel írt mágikus realizmust valósított meg. Ebben az abszurd, varázserejű világban – Mózes is erre bolyongott ezerévekkel ezelőtt – nincsenek metaforák. Valójában sem az idő, sem a hely nem létezik. A képek szerint, legalábbis. A filmkészítés felől érkező Yamashiro Chikako számára a fotózásban a levegő és a fény megjelenítése jelentette a legnagyobb kihívást. Képei témáját Okinava megye erdőiben találta meg. A lombok, az árnyak mögül készítette képeit, amelyek Suzuki asszony szerint egy másik világ felé tett pillantások, a végtelenség felé tett tétova lépések.

A New Yorkban élő Shirai Satomi személyesen is átéli a kultúrák, tradíciók találkozását. Ezt rögzítik pillanatképei is. Szobabelsőket, lakásrészleteket fényképez. Munkáin egyszerre jelennek meg a hagyományos japán kultúra használati tárgyai és az amerikai yuppie-lét státuszszimbólumai. Lopott, spontán, mozgó, elkalandozó, történő pillanatokat kap el. Yuki Shigeo pedig a változást, az átalakuló Tokió arcát kívánja archiválni. 2001 óta hetvenezer képet készített a városról. Napló helyett fotózással ír memoárt. Képekre szedi az időt.

Suzuki asszony rövid előadásából ízelítőt, pillanatképet kaphattunk néhány kortárs japán fotóművész látásmódjáról. A látottak, hallottak alapján őszintén bízom benne, hogy a Mai Manó Ház és a Tokiói Fotóművészeti Múzeum között létrejön az előadás után említett, körvonalazódó együttműködés, és hamarosan nemcsak vetítőn jutnak el hozzánk a most bemutatott fotók.