Utólag azon gondolkozom, vajon csak az én fejemben él-e élesebben Cseh Tamás, mert kettőnk közül a szobatársam rajongott jobban Bereményiért – engem elvitt a bölcsészláz, a dalnokember mosolya. Mindig úgy képzeltem, ezek össze vannak nőve, vérszövetség és földön túli madzag, olyan, amilyet mindenki szeretne magának.

A Könyvesház elé hamar érek, az utcán felállított ponyvák alatt angol klasszikusok, a könyvgerincek mentén mennyi történet lepereg, hogy melyik könyvet ki ajánlotta, hol olvastam. Legendárium ez is, ahogy Jó Géza, csak így hívtuk magunk között, aki most az ajtó előtt áll, és kérdezi Orbán Györgyöt, belefér-e egy kávé. Átmennek, én besomfordálok, még üres a tér, húsz perc kezdésig. Malgot István szobrai különös hangulatot teremtenek, zsúfolásig tele velük a helység, balra mellettem egy öregember áll, bal tenyerén egy szárnyas angyal. Szép metafora az estre, később siklik a tekintetem a címre, vak angyal, ilyesféle tapogatózás mindaz, amit hallok majd, de ezt még nem tudom.

Ami történt, arról nem illik beszélnem. Bereményi Géza egy asztal és szék mellé áll, sziklaszilárdan, és mesél. Kiderül, ez egy kétrészes est, és mivel a szervezőn kívül senki nem hallotta az elejét, onnan kezdi. Elölről. Nem tudom, honnan van emberben ennyi erő, ennyi szilárdság, de Jó Géza szavai teremtenek, a közönség hol nevet, hol elszorult szívvel hallgat, hol nagyokat szisszen, ilyen ez, ilyen világ, ennyi az élet. Mert az mégiscsak döbbenet, míg hallgatom, azon merengek, valóban ennyi élni, valóban ennyi lenne-e, hogy másfél órába sűríthető durván harminc év, hogy vajon nem marad-e ki bármi, ami akkor fontos lehetett. Ilyen az ember, él, szeret, kényelmetlenkedik, aztán kiáll, és úgy mesél, mintha nem is magáról mesélne, mintha az egyes szám első személy puszta szófordulat lenne, refrén, pedig mennyire nem az. Bereményi tolmácsol és átszűr, kezdi a szülőknél, de bármi meséset hallottam, arról hallgatok, hogy miért becézték az édesanyját grófnőnek és mit jelent neki a Teleki tér.

Az átértékelődés mellbe vág, rossz ízű az, hogy „édesanyám elhagyott”, de kiderül, minden mondat később nyer értelmet, az okokat leszólni nincs senkinek joga. Milyen könnyen ítélkezem. Fordulópontról fordulópontra jó elmondani valamit, mondja. Nem az önösség vezérel, amikor saját csomópontokat keresek, én hogy mesélném, mit mesélnék, Bereményi másfél óra tiszta szöveg alatt átad valamit abból, az ember igenis másokban füröszti meg magát, és minden József Attila és Cseh Tamás egy szentség, mint ahogy az leszel te is, Olvasó. Nem én vagyok patetikus, az este sem volt az, inkább mélyen emberi.

A kor valahogy mégsem határon túli kellék, a szülők földúton való gyaloglása menekülőpálya, és a hatvanas évek szűk levegőjét nem véletlenül énekelték meg ők ketten. ’56-ról úgy mesél, hogy szinte körénk tekeredik, látom a felnőttek délelőtti titkos szövetségét, érzem a részegítő levegő szagát, aztán a halottakat is, mind a flaszteren fekszenek, ahol most valamelyik troli jár. Jósok elevenednek meg és álomhitek, szerencsés fordulatok vagy épp tébolydák, ahogy egy másfél éves periódust nevez meg. Az ember ámul, tényleg ennyi csak, és mögötte oldalak százai. Szóval ebbe más is belehalt már, és most mégis itt van és mesél. Derűvel, humorral, kívülállóként, de nem kóros öniróniával, itt mindennek helye van, szerepe. Belül marad a hiány, másfél óra után vége szakad, az élettörténet így félbe marad: az egyik, amit mindenki tud, a másik, amit elvisz magával a Ráday utcán. Mindkettő énekel s velük a dal.

Fotó: Bach Máté