Nem tudtam, hogy mire számítsak, izgultam is. Hogy azért ne rontsák el, most a mérce is magas, Budapesten jégeső, jön közben az üzenet. László Attila alpolgármester kezdi rövid beszéddel, amiből kiderül, hogy hetvenegy év után először. Jó. Kelemen Hunor kulturális miniszter következik. A gazdasági válság ellenére, mondja Kelemen, egyre több kiadó jelenik meg Erdélyben, mert az emberek tudják (tudják?), hogy a nyomtatott könyv az érték, nem pedig luxus. Továbbá, hogy Kolozsvár a kulturális vérkeringés, könyvkiadás, irodalom része. Közben azon gondolkodom, hogy ezzel mit akar mondani, de, azt hiszem, csak ennyit. A része. A térre tér ki, ahol állunk, a Mátyás szülőháza előtt, hogy több mint szimbolikus helyfoglalás és hogy kötelességünk, hogy a normalitást és ne a butaságot erősítsük. Itt már régen nem érzem sem a könyvet sem az ünnepet. Csalódott vagyok. Izzadt. Zavart. Nem találom a kötelességem.

Kelemen Hunor

Szép Gyula olvassa fel Csoóri Sándor köszöntőjét, aki betegség miatt nem tudott eljönni, további szép mondatok: hetven éve Móricz Zsigmond volt a díszvendég. A hírek felszínes tudást nyújtanak ebben a világban, de a könyv szellemi hazát jelent, nemzeti művelődést fejben és szívben. A nagy halottak a Házsongárdban, a nagy király érclováról figyelik, hogy mi történik Kolozsváron.
 

További csalódások érnek, nem is folytatnám. Hallhatunk kalotaszegi és moldvai népdalt (mért is nem meglepő), ami kicsit fellélegzés is a közhelyáradatból; de csak hogy visszabukjunk a mélybe, ahol a könyv nem tárgy hanem jelkép, ami közvetít. A tér szimbolikus volta valamiért nagyon fontos a felszólalóknak, szó esik a környező antikváriumokról, Bocskai-házról, Mátyás-házról megint, Szilágyi Mátyás főkonzul kijelenti, hogy a könyv lehetőséget nyújt arra, hogy az Erdély két őshonos nemzete közötti egyetértést erősítse (ez szép gondolat volna, ha nem lenne minden más olyan hamis és anakronsztikus).
 

Úgy éreztem magam, mintha 71 évvel korábban lennék. Mintha a (nagy) halottak a Házsongárdból visszatértek volna beszédet mondani. De ők talán lekötöttek volna. Tőlük talán tanultam volna vagy kaptam volna valamit, ha már ünnep van, a könyv ünnepe.
 

Hol vannak a kortárs szerzők? Hol vannak a fiatal könyvírók, olvasók? Hallgatnak a közönségben. Izzadnak. Unják. Szerencsére nem a megnyitón múlik minden. De igazán nem értem, hogy avítt szónoklatoknak és az ezeréves, üres közhelyeknek mi köze van a könyvhöz, az ünnephez, a közösséghez és ehhez a városhoz, Kolozsvárhoz, ahol most van.

Fotó: Szőcs Petra