Egy valamirevaló herceg manapság népmesei sárkányok helyett szlalomkapukkal küzd. Nem trubadúrdalt, hanem nemzedéki partihimnuszt ír, szeme világát pedig sisakrostély helyett kamera vigyázza. A magyar felmenőkkel is bíró, német főnemesi családból származó herceg, Hubertus von Hohenlohe legalábbis így tesz. Nehezen besorolható fazon. Afféle megkésett Pop-művész. Rugdalózós korú volt még, amikor náluk vizitált Hollywood krémje. Húszas éveiben előbb megalapította a Mexikói Síszövetséget, majd ennek színeiben többször olimpián is szerepelt. Lemezeket jelentetett meg, valamint divat- és művészi fotózással is foglalkozott. Jó barátság fűzte Andy Warholhoz, aki Polaroid Hercegnek nevezte el. Ő tehát a Polaroid Herceg. Világcsavargó playboy, kékvérű síbajnok, pop-singer és városművész. Előbbieket tegyük is most gyorsan zárójelbe. A legendáriumban és a családi albumban bizonnyal jól mutatnak, a kiállítóteremben azonban csak az urbánus tablók számítanak.

 
A Magyar Nemzeti Múzeumban látható Pop City Trash című tárlat Hohenlohe két korábbi sorozatából válogat. Az Elegantly wasted képein pompás szemetet, szemet gyönyörködtetően színes és formás hulladék-tablókat látunk. Feleslegessé vált anyagok és árnyalatok kavalkádja tárul a szemünk elé. Iratmegsemmisítő-darálta szerpentinek, összetaposott üdítős dobozok, tegnapi újságok, és előző éjszakai partikra emlékeztető megunt, letett ruhák. Az Urban Jungles zajos városmontázsai pedig metropoliszoknak tartott királytükrök voltaképp. Stencilek, graffitik, tagek, kirakatok, ikonok, épületek, járművek és járókelők sűrűsödnek össze ezeken a hirdetőtábla-méretű fotókon. Középütt mindig a széles terpeszben épp kattintó művész tükörképe tekint ránk. Bal kezében digitális kamera, jobbjával telefonál, bevásárlószatyrot cipel, vagy egyszerűen zsebre vágja azt. Hol egy divatüzlet kirakatába kiakasztott szoknya mögé/alá rejtőzik, hol pedig egy női felső cipzárjával választja ketté homlokát. Képekbe bújik, mégis előtérben marad.

 

Hohenlohe az optika szemével mutatja be a várost. Olykor korlátok és kerítésoszlopok (a)szimmetriájába gabalyodik. A tükrök, kirakatok előtt (f)elvonuló rétegek átlátszódása a pop artosan megtalált és megcsinált, valamint az impresszionista hagyományok illanó képeinek örökségét ötvözi. Van abban valami kócos keresetlenség, ahogy a reklámplakát üvegén át, láthatóvá válik a fotós háta mögött zajló nagyvárosi forgalom. Busszal, kerékpárral, mopeddel. „Mindig az első kép a legjobb!” – vallja a szerző, aki azért utólagos montázsmunkával is igyekszik fotóit újabb kontextusba állítani. Így kerül egy tablóra Jim Morrison óriási plakátportréja, a keresztre feszített Krisztust ábrázoló templombelső és a flaszterre festett „STOP” felirat. És így keletkezik egy lakótelepi ház lábánál megállt órák, kidobott műszempilla-Barbiek és plasztik-Kenek, elgörbült sakktábla és kukába zuhant Jumbo Jet játéktemetője. Pop város szemete.      

 

Az alkotó a képek címadásával is játszik. Fentebb idézett montázsának a Doorstól kölcsönzi a Light My Fire címet, az egymáson heverő, szétszedett irattartómappás képét pedig a Burgesst és Kubrickot egyaránt megidéző Network Orange-nek kereszteli. Hohenlohe városképei korunk sűrű lenyomatát adják. A Polaroid Herceg kegyesen lopkodja össze az új évezred kirakatrendezési trendjeit, reklámjait, ruháit, utcaművészetét. A klasszikus pop arttal szemben – amely hivatásszerűen és futószalagon gyártott ikonokat –, Hohenlohe szándéka nem az ikonná tétel. Ő előbb rátalál a városi ikonokra, aztán dokumentálja, és fotómontázsba tömöríti őket. Ezzel pedig a mindennapok ikontúlkínálatára, egyszersmind ikondeficitjére is rámutat. Szerencsére, a plakátok lába előtt maradt még kő és pár csatornafedél, a kirakatokban tükröződik némi márvány, vas és hulló vakolat. A városi képek mögött látszik még a városkép.

 

A Pop City Trash – Hubertus von Hohenlohe fotói című kiállítás 2011. július 31-ig tekinthető meg Budapesten, a Magyar Nemzeti Múzeumban.