Egy napja nyár van. És fél órája szakad az eső, ömlik, csudás nyár van, igazi, csalfa, kiszámíthatatlan. Megyünk a Váci utcában, esernyők, nejlonok, jó nagy darab nejlonok a könyvek fölött. Mögöttünk a rezes, Dóra László bandája, követnek, jönnek utánunk, és fújják, fújják veszettül. Már ez elég, lelkesítő, pezsdítő, könyvek, rezes, szakadó eső.

Zentai Péter László köszönt, felvezet, elmondja a lényeget, Supka Géza és az ő hagyománya. Azután Tóth Krisztina nyit meg, megnyit ünnepélyesen, barna bőr, mályvaszínű muszlin, jól áll neki. Második beszédét tartja itt, a Vörösmarty téren, az első a Széchenyi Művészeti Akadémia székfoglalója volt, valószínűleg ő volt az utolsó, aki széket foglalt.

Barna Imre, Zentai Péter László és Tóth Krisztina

Felülről üdítő összevisszaságnak látszhatnánk, egymás mellett – és itt hosszú felsorolás ellentétpárokból – olyanok, akik egyébként nem lehetnének, de legalábbis nem szokás úgy lenniük. Szó esik szomszédvárakról, megosztottság, harag, tébolyról, és valami szívdermesztő módon arról, mi történik majd egy soká-lesz könyvhéten, ideális esetben, ha a fiam ebben az országban marad.

Tóth Krisztina számára már huszonöt éve a dedikálások az igazi íróságot jelentik. Nem igazi író, aki nem kapott még napszúrást a sátor előtt – vagy nem ázott bőrig, aktualizálja a beszédet –,  és nem igazi olvasó, akinek nem kell átrendeznie a polcát, az L, N, T és V terjeszkedik leginkább, itt nincs megosztottság, itt egymás mellett Nagy László és Petri.

Tóth Krisztina

Tóth Krisztina hálás kortársainak, barátainak, hogy remekműveket írnak, hálás, mert ismerhette azokat, akik már nincsenek itt, Lázár, Békés, Bodor – Czigány Zoltán is itt volt még tavaly. Változik minden, jönnek újak, új dolgok, elektronikus könyvet dedikál, de közben meg minden marad ugyanaz, a mozdulat, a gesztusok megőrződnek. Például egy srác a villamoson, akinek csakazértis Swift kell, beleszeretett a Gulliverbe, és nem kell neki más, mint ahogy a kisgyereket se lehet lekenyerezni más szőrállattal az alvócimborája helyett.

Az élet nem irodalom, vagyis dehogynem, mondja, minden könyvfedél ajtó, rajta keresztül belépünk egy-egy másik valóságba. Itt, a Könyvhéten mindenki menjen oda a szerzőhöz, akit szeret, még akkor is, ha sokan állnak nála sorba, akkor pedig még inkább, ha kevesen, ha senki. Az írók pedig, akiknek legigazibb élete a műveikben zajlik, mondják egymásnak, hogy csodálatos könyvet írtál. Mondják, míg megtehetik, míg nem jön el egyszer csak egy könyvhét, amikor már nem.

Tóth Krisztina a könyvektől sok mindent kapott: reményt, izgalmat, belső hazát, titkokat, kérdéseket, kérdéseket, kérdéseket, válaszokat, gerincsérvet. Mert az irodalom nem veszélytelen dolog, az irodalomnak súlya van, mondja, és ezennel megnyitja az Ünnepi Könyvhetet. Rágyújt megint a banda, a rezes, elűzni a felhőket, mondja Zentai, de nem kell, jó az így, nedvesen, nevetősen, esernyősen. Jó az mindenhogyan.

Fotó: Bach Máté