zene
2006. 12. 19.
Magna Cum Laude – világ megváltói egyesüljetek!
Magna – zenei és kulturális folyóirat (2–4. szám)
A Magna legnagyobb pozitívuma a szűklátókörűség és vaskalaposság tökéletes hiánya: a magvas gondolatok (neofolk) mellett helyet kapnak a könnyedebb műfajok képviselői (dark-gothic), sőt a fiatalabb hibridműfajok is (gótikus rock/metál, középkori-indusztriál metál stb.). A meglehetősen széles perifériákon ott van a zajzene, valamint az extrém metál is. A művészeti formákat tekintve szintén nagyfokú sokrétűség tapasztalható, és ezt még tovább színezi az egyéb kultúrterületek feltérképezése: mitológia, filozófia, történettudomány. És mondanom sem kell, itt a „sokat akar a szarka, és jól bírja a farka" esete forog fenn.
Egy adott szubkultúrában való elmerüléshez a legtutibb recept egy fanzin (rajongók által készített magazin) fölkutatása. (A webzineket hagyjuk, mivel egy igazi szubkultúrába-merüléshez nélkülözhetetlen, hogy a cuccot egy az egyben vihesd magaddal a villamosra, a wc-re, vagy a világvégére). Vannak olyan szegletei az undergroundnak, ahol nehéz ilyenekhez hozzájutni, de van olyan terület is, ahol válogatni lehet közülük, sőt éppen a legmegfelelőbb kiválasztása a nehéz. A mai kicsiny, de „szilaj” (kötelező szó a neofolkban:)) dark/indusztriál/neofolk színtér pont nem bővelkedik a fanzinokban (bár volt egyszer egy [a]http://d-eyes.pganet.com/~mozgalom/index2.php[text]MozgaloM[/a]) – ami érthető, hiszen részben születő-alakuló (neofolk), részben hosszas vegetálás után újjáéledő (dark/indusztriál) műfajokról van szó. A Magna viszont, ez a széles körben elérhető, 2004-ben indult folyóirat maximálisan megfelel erre a feladatra.
megfelelő állást, és hogy nem sikerült végül kifogni a rohadék óriáskeszeget vagy mit, pedig milyen király cuccal nyomult a csávó.
A horgászatnál nagyságrendekkel jobban érdekel azonban a dark/indusztriál/neofolk, és emiatt mint „égi Magnát” (nem lesz több szójáték, esküszöm!) vettem a lapot a kezembe. Persze el tudtam volna képzelni valami neofolk/indusztriál fanzin álcájába bújtatott bénázást is, ami a felszín kapargatásával, műmájerkedéssel csak elveszi az ember kedvét az egésztől. A Magna esetében azonban távolról sincs szó ilyesmiről.
A külalak, tipográfia, szerkesztés tekintetében szembetűnő az a nagy léptékű fejlődés, ami a 2. és 3. szám között ment végbe. A 2. Magna borítója úgy néz ki, mintha arra várna, hogy valaki még kiválassza a megfelelő betűtípusokat, -stílusokat és -méreteket. Belül is vannak betűproblémák, ezt azonban – a problémát és (szó szerint) a betűket is – elhomályosítja az a képtelen ötlet, hogy szürke háttérre nyomták az amúgy sem tökéletesen fekete betűket (a legtöbb esetben ilyenkor világosszürkéből sötétszürkébe való átmenetről van szó vagy értelmetlen, homályos foltokról). Tördelési, helyesírási hibákat nem találtam (bár nem is kerestem), elütések azonban vannak, és nem csak a régebbi számokban (kedvencem a „saját magma adtam ki”, a 4. szám Changes-interjújában).
A 3-as szám (ehhez képest) maga a Kánaán. Rátaláltak a Mason betűkészletre, és ezzel lett végre egy nem túl különleges, de a célra tökéletesen megfelelő, stílushű logója a Magnának. A borító elrendezése végtelenül egyszerű (tehát nem szórakoznak olyanokkal, hogy a hegycsúcs, vagy a Scivias-os fickó szakálla esetleg belóg a képről a logóba); a feliratok ripsz-ropsz felsorolják, hogy miről van szó és kész – ez így tökéletes szerintem. Ez a Mason betűtípus visszaköszön az egyes rovatok, ill. interjúk-cikkek címében, és ezt a csinos kis egységet csak a felirat/háttér keretének variálása töri meg, pontosabban egészíti ki. Végre előkerültek a műfajra oly jellemző egyszerű, szimmetrikus szimbólumok, ikonok, amiket megfelelő helyre tettek az immár végre kizárólag fehér lapokon. A fotók, a zenekarok logói is ízlésesen vannak elhelyezve az előző szám(ok) gyakorlatával szemben. A vizualitás szempontjából további fontos előrelépés, hogy a 3-4. szám a rovatok, témák körének szélesebbé válásával (erről mindjárt) az utolsó oldalakon bemutat egy-egy grafikust, képzőművészt, akik egy-egy alkotásukat mutatják be a fanzin hátsó és belső borítóján (ami egy „magazin” esetében méregdrága reklámfelület).
A Magna alapkoncepciója, a fanzin váza, a rovatok sorának felépítése a kezdetektől fogva remekül van összeállítva. A standard zenemagazinokhoz szokott olvasó egyrészt elégedetten tapasztalja, hogy itt is megkapja a híreket, az interjúkat, a lemezkritikákat, koncertbeszámolókat, örül annak, hogy a széles látókör szellemében itt is foglalkoznak filmekkel, könyvekkel, és itt is fölvették a kapcsolatot a bandákkal, a kiadókkal és összeállítottak egy (ami azt illeti, kettő) reprezentatív CD-mellékletet, viszont azt talán legmerészebb álmaiban sem képzelte volna, hogy végre akad egy zenei folyóirat, amely dalszövegfordításokat és a zenéhez kapcsolódó, vagy a zenék által érintett témákkal foglalkozó rövidebb elméleti írásokat és hosszabb tanulmányokat közöl.
A "belbecsről” szólván szerepeljen először talán néhány idézet (a 4. számból) azok számára, akik még csak ismerkednek ezzel a színtérrel. „(A)z őszinteség a művészi mentalitás egyik bázisa.” (Changes) „Az emberiség szennyezi, pusztítja, zülleszti és egész egyszerűen lassanként megsemmisíti a Földet, hogy több pénze legyen.” (Arcana) „Korunk iránykijelölői csak az utóbbi kétszáz év anyagelvű, ateista »fejlődésének« eredményeit tartják kívánatosnak megosztani a felnövő generációkkal, így nem meglepő, ha mindenhol gondolkodni képtelen bábokkal találkozunk” (Milán Péter) „Egy újabb háború talán visszaállítaná az egyensúlyt…” (Nordvargr) „Az emberek komolyan reménykedtek a demokráciában, és most meg lehet nézni, hol tartunk. Az egoizmus és az opportunizmus irányítja a világot. Olyan férfiak és nők megjelenését várom, akiknek vannak elgondolásaik, ideáik.” (Stormfagel) „Miután a kis szentháborút, tehát a fizikális csatába vonulást […] megvalósította az ember, akkor következik a nagy szentháború. A kis szentháború zajlik a fizikai világban, a nagy pedig a bensődben.” (Scivias) – Persze nem elsősorban a színtér bemutatása az én feladatom, de úgy gondolom, ez a kis ízelítő (egyetlen számból!) is mutatja, mennyire tökéletesen teszi meg ezt a Magna.
A folyóirat missziójához tartozik – a stílusok külföldi képviselőinek népszerűsítése mellett – a magyar színtér segítése, ennek megfelelően – szemben a rockszíntér gyakorlatával – egy-egy elismertebb magyar előadó (Scivias, ACTUS) interjúját még a külföldi nagy húzónevek elé is beteszik. Emellett a kevéssé ismert magyar formációk ugyanúgy megkapják a két oldalt az interjúra, mint a „nagy öregek". Ez a misszió persze csak úgy működhet jól, hogy az alkotói gárda mögött ott van a színtér színe-java, a Last Exit bolt ill. terjesztő, a Gothic.hu internetes portál és több koncertszervező és -helyszín.
A Magna legnagyobb pozitívuma a szűklátókörűség és vaskalaposság hiánya: a fenti magvas gondolatok mellett helyet kapnak például a színtér ilyen szempontból könnyedebb műfajainak a képviselői is (itt a dark-gót dolgokra gondolok), sőt ezek fiatalabb hibridműfajai is (gótikus rock/metál, trendi ipari metál, középkori-indusztriál metál, meg ilyenek), és persze ezeken belül sincs elitista kirekesztés, ennek megfelelően olvashatunk igencsak mainstream dolgokról (HIM, Rasmus, Charon), és feltörekvő, kisebb magyar bandákról is (Garden of Eden, Sanguis in Nocte). A meglehetősen széles perifériákon ott van a zajzene (tanulmány a 4. számban!), valamint az extrém metál is (értekezés a 2004-ben elhunyt Bathory-főnök Qurthon munkásságáról, valamint egy írás egy furcsa öszvérről, a nacionálszocialista black metál alműfajról). A művészeti formákat tekintve is nagyfokú sokrétűség tapasztalható (zene, irodalom, film, képzőművészet, performansz stb.), és ezt még tovább színezi az egyéb kultúrterületek feltérképezése: mitológia, filozófia, történettudomány, sőt fizika!). És mondanom sem kell, itt a „sokat akar a szarka, és jól bírja a farka" esete forog fenn.
Ha tehát világmegváltókról, „Tacitus szerzeményre komponált darabokról” akarsz olvasni, a popzenét és az avantgárdot összekötő - leendő hosszúlábú feleségébe szerelmes -neofolköregurakat hallgatni, vagy ha kíváncsi vagy, milyen hörcsögfeje van a fickónak az Arcanából, ill. hogy hol bontakoztatja ki a Metal Hammer extrémmetál-kritikusa, Milán Péter a lemezismertetőkön eddig csak itt-ott átszüremkedő gondolatait, ha potom pénzért és minimális utánajárással teljes két CD-nyi keresztmetszetét akarod beszerezni a megannyi értéket és érdekességet rejtő szubkultúrának, akkor rakd fel a segged a 7-es buszra, irány a Keleti pu., Légszesz u., Last Exit bolt és vegyél Magnát!
[a]http://www.lastexit.hu/magnamagazin.html[text]http://www.lastexit.hu/magnamagazin.html[/a]
[a]http://www.lastexit.hu/LastExit.html[text]http://www.lastexit.hu/LastExit.html[/a]
megfelelő állást, és hogy nem sikerült végül kifogni a rohadék óriáskeszeget vagy mit, pedig milyen király cuccal nyomult a csávó.
A horgászatnál nagyságrendekkel jobban érdekel azonban a dark/indusztriál/neofolk, és emiatt mint „égi Magnát” (nem lesz több szójáték, esküszöm!) vettem a lapot a kezembe. Persze el tudtam volna képzelni valami neofolk/indusztriál fanzin álcájába bújtatott bénázást is, ami a felszín kapargatásával, műmájerkedéssel csak elveszi az ember kedvét az egésztől. A Magna esetében azonban távolról sincs szó ilyesmiről.
A külalak, tipográfia, szerkesztés tekintetében szembetűnő az a nagy léptékű fejlődés, ami a 2. és 3. szám között ment végbe. A 2. Magna borítója úgy néz ki, mintha arra várna, hogy valaki még kiválassza a megfelelő betűtípusokat, -stílusokat és -méreteket. Belül is vannak betűproblémák, ezt azonban – a problémát és (szó szerint) a betűket is – elhomályosítja az a képtelen ötlet, hogy szürke háttérre nyomták az amúgy sem tökéletesen fekete betűket (a legtöbb esetben ilyenkor világosszürkéből sötétszürkébe való átmenetről van szó vagy értelmetlen, homályos foltokról). Tördelési, helyesírási hibákat nem találtam (bár nem is kerestem), elütések azonban vannak, és nem csak a régebbi számokban (kedvencem a „saját magma adtam ki”, a 4. szám Changes-interjújában).
A 3-as szám (ehhez képest) maga a Kánaán. Rátaláltak a Mason betűkészletre, és ezzel lett végre egy nem túl különleges, de a célra tökéletesen megfelelő, stílushű logója a Magnának. A borító elrendezése végtelenül egyszerű (tehát nem szórakoznak olyanokkal, hogy a hegycsúcs, vagy a Scivias-os fickó szakálla esetleg belóg a képről a logóba); a feliratok ripsz-ropsz felsorolják, hogy miről van szó és kész – ez így tökéletes szerintem. Ez a Mason betűtípus visszaköszön az egyes rovatok, ill. interjúk-cikkek címében, és ezt a csinos kis egységet csak a felirat/háttér keretének variálása töri meg, pontosabban egészíti ki. Végre előkerültek a műfajra oly jellemző egyszerű, szimmetrikus szimbólumok, ikonok, amiket megfelelő helyre tettek az immár végre kizárólag fehér lapokon. A fotók, a zenekarok logói is ízlésesen vannak elhelyezve az előző szám(ok) gyakorlatával szemben. A vizualitás szempontjából további fontos előrelépés, hogy a 3-4. szám a rovatok, témák körének szélesebbé válásával (erről mindjárt) az utolsó oldalakon bemutat egy-egy grafikust, képzőművészt, akik egy-egy alkotásukat mutatják be a fanzin hátsó és belső borítóján (ami egy „magazin” esetében méregdrága reklámfelület).
A Magna alapkoncepciója, a fanzin váza, a rovatok sorának felépítése a kezdetektől fogva remekül van összeállítva. A standard zenemagazinokhoz szokott olvasó egyrészt elégedetten tapasztalja, hogy itt is megkapja a híreket, az interjúkat, a lemezkritikákat, koncertbeszámolókat, örül annak, hogy a széles látókör szellemében itt is foglalkoznak filmekkel, könyvekkel, és itt is fölvették a kapcsolatot a bandákkal, a kiadókkal és összeállítottak egy (ami azt illeti, kettő) reprezentatív CD-mellékletet, viszont azt talán legmerészebb álmaiban sem képzelte volna, hogy végre akad egy zenei folyóirat, amely dalszövegfordításokat és a zenéhez kapcsolódó, vagy a zenék által érintett témákkal foglalkozó rövidebb elméleti írásokat és hosszabb tanulmányokat közöl.
A "belbecsről” szólván szerepeljen először talán néhány idézet (a 4. számból) azok számára, akik még csak ismerkednek ezzel a színtérrel. „(A)z őszinteség a művészi mentalitás egyik bázisa.” (Changes) „Az emberiség szennyezi, pusztítja, zülleszti és egész egyszerűen lassanként megsemmisíti a Földet, hogy több pénze legyen.” (Arcana) „Korunk iránykijelölői csak az utóbbi kétszáz év anyagelvű, ateista »fejlődésének« eredményeit tartják kívánatosnak megosztani a felnövő generációkkal, így nem meglepő, ha mindenhol gondolkodni képtelen bábokkal találkozunk” (Milán Péter) „Egy újabb háború talán visszaállítaná az egyensúlyt…” (Nordvargr) „Az emberek komolyan reménykedtek a demokráciában, és most meg lehet nézni, hol tartunk. Az egoizmus és az opportunizmus irányítja a világot. Olyan férfiak és nők megjelenését várom, akiknek vannak elgondolásaik, ideáik.” (Stormfagel) „Miután a kis szentháborút, tehát a fizikális csatába vonulást […] megvalósította az ember, akkor következik a nagy szentháború. A kis szentháború zajlik a fizikai világban, a nagy pedig a bensődben.” (Scivias) – Persze nem elsősorban a színtér bemutatása az én feladatom, de úgy gondolom, ez a kis ízelítő (egyetlen számból!) is mutatja, mennyire tökéletesen teszi meg ezt a Magna.
A folyóirat missziójához tartozik – a stílusok külföldi képviselőinek népszerűsítése mellett – a magyar színtér segítése, ennek megfelelően – szemben a rockszíntér gyakorlatával – egy-egy elismertebb magyar előadó (Scivias, ACTUS) interjúját még a külföldi nagy húzónevek elé is beteszik. Emellett a kevéssé ismert magyar formációk ugyanúgy megkapják a két oldalt az interjúra, mint a „nagy öregek". Ez a misszió persze csak úgy működhet jól, hogy az alkotói gárda mögött ott van a színtér színe-java, a Last Exit bolt ill. terjesztő, a Gothic.hu internetes portál és több koncertszervező és -helyszín.
A Magna legnagyobb pozitívuma a szűklátókörűség és vaskalaposság hiánya: a fenti magvas gondolatok mellett helyet kapnak például a színtér ilyen szempontból könnyedebb műfajainak a képviselői is (itt a dark-gót dolgokra gondolok), sőt ezek fiatalabb hibridműfajai is (gótikus rock/metál, trendi ipari metál, középkori-indusztriál metál, meg ilyenek), és persze ezeken belül sincs elitista kirekesztés, ennek megfelelően olvashatunk igencsak mainstream dolgokról (HIM, Rasmus, Charon), és feltörekvő, kisebb magyar bandákról is (Garden of Eden, Sanguis in Nocte). A meglehetősen széles perifériákon ott van a zajzene (tanulmány a 4. számban!), valamint az extrém metál is (értekezés a 2004-ben elhunyt Bathory-főnök Qurthon munkásságáról, valamint egy írás egy furcsa öszvérről, a nacionálszocialista black metál alműfajról). A művészeti formákat tekintve is nagyfokú sokrétűség tapasztalható (zene, irodalom, film, képzőművészet, performansz stb.), és ezt még tovább színezi az egyéb kultúrterületek feltérképezése: mitológia, filozófia, történettudomány, sőt fizika!). És mondanom sem kell, itt a „sokat akar a szarka, és jól bírja a farka" esete forog fenn.
Ha tehát világmegváltókról, „Tacitus szerzeményre komponált darabokról” akarsz olvasni, a popzenét és az avantgárdot összekötő - leendő hosszúlábú feleségébe szerelmes -neofolköregurakat hallgatni, vagy ha kíváncsi vagy, milyen hörcsögfeje van a fickónak az Arcanából, ill. hogy hol bontakoztatja ki a Metal Hammer extrémmetál-kritikusa, Milán Péter a lemezismertetőkön eddig csak itt-ott átszüremkedő gondolatait, ha potom pénzért és minimális utánajárással teljes két CD-nyi keresztmetszetét akarod beszerezni a megannyi értéket és érdekességet rejtő szubkultúrának, akkor rakd fel a segged a 7-es buszra, irány a Keleti pu., Légszesz u., Last Exit bolt és vegyél Magnát!
[a]http://www.lastexit.hu/magnamagazin.html[text]http://www.lastexit.hu/magnamagazin.html[/a]
[a]http://www.lastexit.hu/LastExit.html[text]http://www.lastexit.hu/LastExit.html[/a]
Szerzők
-- Győrffy András Anakron --
