Vörös István az alábbiakat írja a kötet ismertetőjében: „Ughy Szabina műveit a mindenre kiterjedő keresés jellemzi, mely a költészet legfontosabb mozgatórugója. Olyan verseket keres, melyeket még nem olvasott sehol, de már emlékszik rájuk. Ez a vékony versfüzet a jéghegy csúcsa, elképesztő munka van mögötte: az önmegértés, önmeghatározás, hangkeresés munkája. És ezt a munkát csak és egyedül versírás során, versek révén végezheti a költő. Ugyanakkor Ughy Szabina számottevő kritikussá vált az utóbbi években, és jó néhány emlékezetes próza is kikerült a keze alól. Éles és pontos képekkel dolgozik, de tárgyszerű, mai nyelven szól, ezért aktuális. Jelen posztmodern korunkban újítóan hagyományos, lírátlan korunkban merészen lelki, érzéketlen korunkban bátran és frivolan érző, személytelen korunkban döbbenetesen személyes, magamutogató korunkban mértéktartóan őszinte, józan korunkban szabályozottan szélsőséges, rosszul szabályozott korunkban szabad és szertelen, amit csinál.

Ughy Szabina a lényegről beszél. Költő.”

Egy vers a könyvből

Váróterem

Egy ideig még hallom,
ahogy a váróteremben
bekapcsolva hagyott hangszóróban
valaki szuszog, hátratolja a széket,
távolodik.
Csak a kásás sustorgás marad.
Mellettem hátizsák, utazótáska,
egy albérlet és az otthon közti
maradék élet.
Ülök és várok, mintha
bármelyik pillanatban
a nevemet hallhatnám.
Közben azt képzelem, épp most
simítanak végig egy arcot,
ejtenek le csészét,
csuknak be ajtót.
Aztán nem hiszem el.
A kéz simít, de állni látszik,
a csésze esik, nem ér földet,
az ajtó csukódik,
résnyire mégis nyitva marad.
Várok én is, mint általában,
indulás és érkezés közt félúton.