Már elmúlt az ígért hét óra, jócskán. Lassan gyűlünk össze, páran. Majd a háttérmorajból előlép Pallag Zoltán, akinek „szerintem kezdjük el” hívómondatára a beszélgetős asztalka köré keveredik a hét szereplő. Pallag Zoltántól megtudjuk, hogy az Árgus egy székesfehérvári folyóirat, és ő a főszerkesztője. Szerkesztőtársa is jelen van, Király Levente, az egykori Sárkányfűből. Ez itt pedig egy „beszélgetős-felolvasós est” lesz. A gyors enumerációt követően a főszerkesztő felkéri a résztvevőket, hogy mielőtt felolvasnának, mondjanak magukról pár mondatot.

Mestyán Ádám az első. Hogy az esztétika mellett miért lett arab szakos is, az hosszú történet. Jelenleg a posztkoloniális arab művészet foglalkoztatja, amiről, megjegyzi, rengeteget tudna beszélni. És meg is teszi! Pallag Zoltán közbeveti, örül, hogy az Árgus „ilyen” szerzőkkel büszkélkedhet, majd Mestyán Ádám nemrég megjelent kötetére tereli a szót. A magyar helyesírás szabályai Gérecz Attila-díjat kap az idén. Az elmúlt tizenkét, de főként az utóbbi három év terméséből erősen rostált versgyűjtemény ez, a fogadtatása pedig kifejezetten jó. Ízelítőt azonban e művek helyett a szerző újabb, általa „alkalminak” nevezett költeményekből ad.

Ecc, pecc, kimehetsz, Dunajcsik Mátyás a következő. Ő a legifjabb a körben, és valaha kacsintgatott a színházi rendezés felé. Ám, vallja be végül szemérmesen, igazából ovis kora óta írással szeretne foglalkozni. Úgy hat éve publikál, verseket főleg; és fordít – vallon költészetet legszívesebben. Kötet? Egyelőre még várat magára – szerzőnk úgy érzi, nem készült még el vele. A felolvasás során felvillan Tóth Krisztina neve – amennyiben az ő egyik művének parafrázisa Dunajcsik Mátyás Ködök éve című verse.

Eztán Oravecz Péteren a sor, a kérdezés joga Király Leventét illeti. Oraveczről megtudjuk, hogy a költészet mellett andalúziai zenét is játszik. Különös a kötődése a spanyol kultúrához, hiszen bátran tekinthető ritkaságnak, hogy magyar kontextusban spanyol lett az anyanyelve. A rejtély kulcsa a fordító-tolmács szülőknél keresendő, akik eltökélték, kétnyelvűnek nevelik „a gyereket”. A vállalkozás sikeresnek bizonyult, de szerzőnk emellett hangsúlyozza, magyarul ír és gondolkodik, identitása is magyar gyökerű. Első kötete tizenéves korában látott napvilágot. Kijelentett szándéka szerint „faragatlan tuskóságát” szeretné viszontlátni a szövegeiben – hozzáfűzi, ez most már alakul is. Új kötete tavaszra várható. Kommentár nélkül olvassa fel néhány versét (Temető, Western channel).

Marno János felé fordulunk, akit „a legkevéssé kell bemutatni”. Így a főszerkesztő azt tudakolja, mit írtak legutóbbi kötetéről. A szerény tárgyilagossággal kiejtett „leginkább semmit” válasz egy pillanatra megakasztja az eddig forgó, hangulatos lemezt. Karcos élcekkel indul újra, Marno János költészetének állítólagos érthetetlenségéről. Néhány zavart mondat erejéig úgy tűnik, nem sikerül tökéletesen eltalálni a helyes barázdát a jelenlevő „kiváló kritikus” hirtelen megkérdezésével sem. Bedecs László valami „hát, tanár úr, nem készültem”-féleséget mormol, amíg összeszedi a gondolatait. Azután a Margócsy István-féle kritika kerül terítékre (Élet és Irodalom, 45. évfolyam, 23. szám).

Marno János leheletnyi méltatlankodással idézi fel Margócsy István értetlenségét egy vers címével (egyben kötetcím is) kapcsolatban. Most első kézből derül rá fény, hogy a Daidal rejtett (?) utalás Daidaloszra. Bedecs László közbeveti, fura, hogy egy kritikus nyíltan olyasmit ír, hogy nem érti az elemzendő művet. Dunajcsik Mátyás azt kezdi fejtegetni, hogy még az esetleges negatív visszajelzés is több a semminél, mert legalább lehet rá reagálni. Marno János lóverseny-hasonlatban összegzi véleményét a kritika intézményrendszeréről. Eszerint minden attól függ, ki mire tesz – azaz lényegében egyfajta divat kérdése, kinek a hangja érvényesül igazán egy-egy nemzedékben. Mintegy mellékesen, dicsérő szavakkal illet néhány kiválónak ítélt fiatal költőt – többek közt (Nemes Zoltán Márió, Bajtai András) a zavarba hozott főszerkesztőt is. Majd a némiképp sürgető árnyalatú kérésre felolvas néhányat „azokból az érthetetlenekből” (Nárcisz készül, A reményről).

És hirtelen: Itt a vége, fuss el véle! A konkrét lapszámról és Tóth Krisztina Vonalkód című, elemzésre ígért könyvéről nem sok szó esett. Sebaj. A szép kiállítású lapszámból egyet-egyet hazavihet a közönség. Spontán és sokszínű este volt. A többit meg majd meglátjuk legközelebb.


(Fotó: Simon Kata)