A nem túl vaskos kötet harminc „történetet” tartalmaz, s ezek egytől egyig valamilyen testrészhez kapcsolódnak. Jellegzetességük, hogy az elbeszélő időnként az előtérbe lép, és hangsúlyosan felhívja figyelmünket arra, hogy a sors rendeléseivel is szembeszállhatna akár: a történeteit arra kanyarítja, amerre csak kedve tartja, többször magát is kijavítva, alternatív lehetőségeket is a szövegbe emel. Ami az elbeszélő szokatlan eljárásán túl összeköti a szövegeket, az a szereplők átjárása egyik történetből a másikba, s az olvasás egyik izgalmas feladata, hogy ezekre az egyezésekre felfigyeljünk, illetve ezeket beazonosítsuk – miután a fülszöveg tájékoztat erről a lehetőségről. A novellák egymásra nyitott világában nemcsak a szereplők, hanem szófordulatok, egész mondatok is szabadon átvihetők egyik helyről a másikra, s ezen ismerőssé váló panelek vissza-visszatérése az olvasás folyamán az unalomig ismételt családi történetek bensőségességére emlékeztet. Mindez azt jelenti, hogy a kötet szerkesztése rendkívül feszes, a harminc novella így, egyszerre és együtt olvasandó: noha külön-külön is szellemesek és majdnem mindegyik csattanóval zárul, mégis megsínyli az egész, ha csak szemezgetünk belőlük.

A kötetben felbukkanó szereplők nagyon sokfélék, különböző országokban élnek, más-más nyelve(ke)n beszélnek, az élet különböző színterein találkozunk velük, de egy közös bennük: a boldogság utáni reménytelen vágy, és az ezzel szoros összefüggésben mindegyikőjüknél előbb-utóbb bekövetkező boldogtalanság. Ám ez a boldogtalanság is sokféle. Minthogy a novellákban a szereplők olykor fiatalként, máshol időskorukban jelennek meg, a novellák reflektálnak a boldogtalanság történetiségére is. És ettől elválaszthatatlan a kötet egyik kulcsproblémája, az öregedés, amely a test nem mellékes elfáradása, elhasználódása, elkopása mellett (és talán még inkább!) a magányt, az egyedüllétet, a céltalanságot és a reménytelenséget szimbolizálja. Megöregedni annyi, mint elveszíteni a reményt, ebben az értelemben használja a szakítástól megrettenő Jean-Philippe is: „Megöregszem, ha elhagysz!”.  Az időskor testi elváltozásaival vagy a szellemi leépüléssel is több novella foglalkozik, ugyancsak megrázó ezeket olvasni.

A Pixel rendkívül sűrű könyv. Nemcsak azért, mert a három-négyoldalas novellákba a kerek, csattanós történet elbeszélésén kívül belefér a számtalan apró, búvópatakként fel-felbukkanó utalás és elbeszélői önreflexió, hanem azért is, mert a történetek sora tulajdonképpen társadalmi körképet is kiad: nem mellékesen olyan körképet, amely nem szépíti vagy menti azt a közeget, amiben élünk. A figurák szólamaiban megjelennek a zsidókkal, a zsidósággal kapcsolatos előítéletek, megrázó történetekben a cigányok problematikus társadalmi státusza, egy meleg pár és a társadalmi elvárásokkal folytatott küzdelem („Utódokat kell nemzeni. Azért van a fasz.”), a menekültek kiszolgáltatottsága, egy nem tervezett down-kóros gyermek születése és a holokauszt borzasztó történetei kapcsán a gyermekről való lemondás kényszere, a vaksággal, a mellrákkal folytatott harc…

Ezek olyan témák, amelyekről ha szó is esik, többnyire egy külön erre a célra elkerített és gondosan kitáblázott mezőben történik, elkülönítve a normális világ normális diskurzusaitól. Tóth Krisztina kötete éppen azért fontos olvasmány, mert úgy tűnik, nagyon sok mindent szeretne elmondani a társadalomról, és benne az összes jelzett anomáliáról, tragikus élethelyzettel való szembesülésről: mindezt a didaxis vagy az erőszakoltság legcsekélyebb jele nélkül teszi, mintegy maguktól úsznak be a képbe ezek a témák, s egy-egy kimerevíthető, kimerevülő képen keresztül bizony befészkelik magukat az olvasó tudatába. Zseniális jeleneteken keresztül vagyunk kénytelenek lenyűgözve olvasni azokat a helyzeteket, amiken mi magunk is naponta keresztülmegyünk, vagy csak a jószerencsénk óv meg attól, hogy keresztülmenjünk rajtuk. Ahogy egy francia barátnők közötti beszélgetés alatt elhangzik: „Mindenki zsidó” – ezzel a nem vallásra és nem is származásra utaló megállapítással volna leírható a kötetben felbukkanó alakok személyisége és sorsa. A sorsuk, amely a kínálkozó lehetőségek közül rendre a legrosszabb verziót választja ki, s ebben az elbeszélőre hasonlít, aki jelzi ugyan ellenkező szándékát, de az általa hol uralt, hol megváltoztathatatlanként kezelt élettörténetek tragikuma, alapvetően lefelé, a semmibe tartó íve állandó. 

Ha a képernyőhöz nagyon közel hajolunk, csak a képpontokat látjuk, távolabb lépve viszont színes kép jön létre. Vagyis a tudatunkban azzá alakul. Tóth Krisztina novelláitól nagyon messzire kell távolodnunk, hogy az egyes történetek sodrából kilépve létrejöhessen ez a léptékét tekintve nagyságrendekkel nagyobb kép, s persze nem a könyvet kell messzire eltartani magunktól. Ha a cím által játékba hozott és valóban találó metafora-rendszert akarjuk működtetni, akkor az egészleges kép megalkotását egy minőségi váltáshoz kapcsolhatjuk: az apró, villanásszerű digitális történet-pontokból kellő távolságból mintha egy tükör alakja bontakozna ki.