A Pozsonyi Színművészeti Egyetem hallgatóiból összeállt „vándorszínész-társulat”, ahogy magukat nevezik, egy kevéssé ismert Corneille-darabot mutatott be. (Nem mintha Corneille más darabjait olyan nagyon ismernénk, tegye fel a kezét, aki a Ciden kívül mást is tud említeni, és nem irodalomtörténész vagy dramaturg.) Színinövendékek számára Az illúzió mindjárt két okból is kézenfekvő választásnak tűnik. Először is, mert színház és valóság viszonyáról szól, még ha ez csak a darab legvégén derül is ki, másodszor pedig azért, mert lehetőséget ad arra, hogy a legkülönbözőbb karakterekben próbálhassák ki magukat.

Mint az már kiderült, ha valaki pontos tartalmi összefoglalót igyekszik adni a cselekményről, könnyen az ideges értetlenség állapotába juttathatja olvasóit, így ettől most eltekintek. Legyen elég annyi, hogy a keretjáték szerint az eltűnt fiát kereső, érte aggódó Pridamant felkeresi Alkandert, a mágust, hogy segítsen megtalálni a fiút. Alkander pedig megmutatja neki, hogy mi minden történt a fiával, amióta nem látta. Legfőképpen az, hogy egy bonyolult szerelmi históriába keveredett, amelyben majdnem mindenki mást szeret, mint akinek szerelmet hazudik, és majdnem mindenki becsapja a másikat. Aztán Pridamant is becsapódik, mert kiderül, hogy amit valóságnak hitt, az színház volt, és e kegyetlennek is mondható sokkterápia után már könnyebben el tudja fogadni a valóságot is. Az alig másfél óra alatt persze a szerző és a színészek a nézőt is elveszejtik néhányszor a fikció erdejében, és akkor jár jól, ha nem próbál mindenáron és időnek előtte kitalálni ebből a rengetegből, hanem hagyja magát vezettetni, vagy ha úgy tetszik, elbolondítani. Hátha a végén megrögzött realista létére mégiscsak éri valami meglepetés.

A díszlet mindössze három, ide-oda gurítható vászonparavánból áll, és mindegyiken háromszínű a vászon, utalva a játék szintjeire és arra, hogy a cselekmény maga is apró háromszögtörténetekből tevődik össze. A négy szereplő közül a két fiúnak, Tóth Károlynak és Havasi Péternek jutott a nehezebb feladat, ők ugyanis több (öt illetve négy) karaktert formálnak meg, mégpedig villámgyors váltásokkal. A két lány (Tarr Csilla és Jókai Ági) végig darabbéli önmaga lehet. A történet három szintjéhez három különböző játékmód kapcsolódik. Pridamant-t és Alkandert a külső keretjátékban realista módon formálják meg a színészek. A középső, időben leghosszabb játékrészt a stilizált, eltúlzott karakterábrázolás jellemzi. A harmadik szinten, amikor egy klasszicista színdarabot adnak elő valóságként, a gesztusoké a főszerep. Persze színészenként változik, hogy kinél mennyire hangsúlyos egyik vagy másik eszköz. Talán Tarr Csilla megy el leginkább a végletekig, az általa játszott Isabelle hisztis, akaratos, modorosság és közönségesség között ingadozik, az érzelmeit nem méricskéli, inkább nyakon önti vele azt, akire irányulnak. Jókai Ági szerepe szerint jóval visszafogottabb, de jóval intrikusabb is, amolyan gazdái eszén túljáró szolgálólány, aki élvezi a láthatatlan marionett-játékot. A fiúk közül Havasi Péter magabiztosabb, kiérleltebb a váltogatott szerepekben, nyilván azért is, mert ő már végzős, Tóth Károly pedig még csak elsős volt a mindentudó színlap szerint. A tempósabb jeleneteknél nem mindig érthető tisztán a szövegmondása, míg például a lassúbb, komótosabb mágus szerepében – hogy a címnél maradjunk – illúziókeltően bölcs és nyugodt. Tanul még a rendező, Száz Pál is, és ez az előadás azt mutatja, hogy jó irányba halad, világos vonalvezetésű, egyszerű, tiszta eszköztárral dolgozó munka Az illúzió.

És hogy valamiféle mágiának volt-e ehhez köze vagy sem, azt nem tudhatom, mindenesetre az történt, hogy amikor az utolsó mondat utolsó, Somlyó György fordította rímje is szépen odasimult a párjához a színpadon (merthogy verses drámáról beszélünk), egyszer csak sötét lett. Gondoltuk, hogy itt a vége, azért. Itt volt a vége, de nem ezért, mert egy idő után némi tanácstalan mozgolódás érződött a színpadról, majd a jegyszedők jöttek be mobiltelefonokkal világítani, és kiderült, hogy áramszünet van, de nem csak a színházban, hanem az egész környéken. Valami valahol kivágta a biztosítékot. Így aztán a kékes mobilfényben jól megtapsoltuk a színészeket, majd kibotorkáltunk a sötét Semmelweis utcára, ahol csak néhány mécses égett a Fahéj meg a Puskin Kávéház teraszán, és tényleg olyan nem valóságos lett néhány percre ez az egész Budapest belvárosi rögvalóság, mintha álmodná az ember.

Pierre Corneille: Az illúzió

Fordította: Somlyó György

Szereplők:

Tóth Károly
Havasi Péter
Tarr Csilla
Jókai Ági

Jelmez, díszlet: Kósa Annamária

Rendezte: Száz Pál

A Teátrum Színházi Polgári Társulás előadása pozsonyi színművészeti egyetemisták közreműködésével

Merlin Színház
2011. május 26.