Mégis, van benne valami logika, ha közelebbről szemügyre vesszük a dolgot. Mert a zene ugye ritmus. Meg (ma már szélsőséges esetben) a vers is. Ritmus a ritmussal könnyen cimborálhat össze. Mert ahogy az a plakáton olvasható: „Minden lírai alkotás egyben zene: rím, ritmus, hangzók dallama – ugyanúgy, ahogy minden zenemű líra is”. Elviekben így van, persze. Csakhogy mindkettő olyan szélsőségek közt mozog, hogy könnyen előfordulhat, a ritmus lesz az utolsó szereplő, aki átlépi a helyszín küszöbét – vagy át se lépi, inkább bevárja kinn a végkifejletet.

Miközben a Pécsi Művészetek Háza felé tartottam, a plakáton sorakozó neveket is végigfuttattam az agyamban. A felsorolt hat név közül három volt ismerős – jó irodalmárhoz méltóan a pécsi underground DJ-ké, nem a fiatal költőké. De hármójuk neve biztosíték volt arra, hogy több lesz itt a kísérleti zajgyártás, mint a szó szoros értelmében vett ritmus. Megveszekedett lokálpatrióta lévén, és tekintettel arra, hogy két kézzel szoktam turkálni a helyi undergroundban, Konsti, Bagoly és XRC neve alapján tudtam, hogy az elektronikus zene feltehetőleg dark ambient lesz keveredve újrainterpretált, félévszázados, kifakult tánczenei stílusokkal (csacsacsa, szving, ilyesmi), sőt pittyegésekkel, effektekkel.

A fiatal költőkről információm egyelőre papírszagúak: Ijjas Tamás és Tolvaj Zoltán a Dokk irodalmi hajórakodó munkatársai, szerkesztői. Tamás első kötete megjelenés előtt áll, Zoltán kötetben kiadott verseit immár öt éve szerezhetik be a fanatikus újdonságvadászok A medve lépései címmel. Haraszti Ágnes, a triumvirátus női tagja szintén büszkélkedhet egy kiadott kötettel: az Ab-Art Őszinte legyek címmel jelentette verseit, 2004-ben.



Mindenesetre egészen a kezdet kezdetéig nem igazán volt senkinek sejtése arról, mire számítson. Hogy itt nem mezei felolvasás lesz, azt mindannyian sejthettük – de hogy mennyi teret kap a zene, mennyiben lesz ez installáció, színpadi mű, pörformansz, irodalmi ready-made, és mennyiben lírával jelentésessé tett absztrakt dallam, stroboszkóp alá kevert figyelemfelkeltés, audovizuális térkitöltés, arról elképzelések se nagyon lehettek. A terem hátulján terpeszkedő színpadot most nem igazán lehetett igénybe venni, de az az elrendezés, amivel a közönség beléptekor szembetalálta magát, jobban érzékeltette a kétpólusúságot. Jobb oldalt három szék, három mikrofon, a terem két végében két hangfal, az egész körberakva asztalokkal, székekkel, félig kávézós hangulatban. Bal oldalt egy asztal, rajta potmétertüskékkel terhelt vassündisznók, mindenféle keverők, effektorok, lemezjátszók, egy kazalnyi drót, huzal, miegyéb – az egész olyan benyomást keltett, mintha Pirx kapitány hajójának irányítókabinja lenne.

(A közönség eléggé foghíjasan, de elhelyezkedett. A Fülep Terem, ahol legalább száz fő kényelmesen elfér, régen volt úgy istenigazából tele. Most se tudtak meghajolni a falak a rájuk feszülő tömegtől, csak pár tucat érdeklődőre futotta Európa leendő kulturális fővárosában. Még a jegyárakra sem lehetett panasz, hisz egy korsó sör, illetve diákként egy buszjegy áráért be lehetett jutni. Évek távlatában érthetetlen ebben a városban az érdeklődés hiánya, mellesleg. Néhány kivételes alkalomtól eltekintve az irodalmi megmozdulásokon olyan méretes pangás uralkodik, hogy annál egy félbehagyott parkolóház is több derűt sugároz.)

Bevonul a három szerző, közben Coil szól a hangszórókból – ami nálam már alapból késztetést képes gerjeszteni arra, hogy előkapjak egy zsiletpengét, és kezdjek alaposabban megismerkedni az érhálózatommal –, majd kap egy kis kísérőkakofóniát. Ebbe hallatszik bele Ági pár mondatfoszlánya, amiknek tartalmából az utolsó megbeszélendő részletekre lehet következtetni. Valami lilás, hússzínű fény világít a plafonon, a Coilt felváltja Amon Tobin, Ijjas Tamás belekezd egy versébe, elindul a pörformansz: a hangok balanszban tartott, illetve abban tartani kívánt orgiája. Tamás megkísérel ritmust tartani Amon Tobinnal, kudarcot vallot kíséretét egy, a vers felolvasásával szimultán elkövetett enyhe nevetés koronázza, a mosoly engem is megfertőz.

A három szerző sorban adja elő szövegeit. Döntő részük erős, karakteres alkotás, helyenként előfordultak kevésbé ütős alkotások is: szerzőről szerzőre és versről versre is észrevehető volt néhány minőségi különbség. De itt most nem a vers, mint irodalmi mű került terítékre, hanem a vers, mint zene, mint hanganyag, mint valami, amit füllel, és nem ésszel illik befogadni. Mindkét összetevő egymás kulisszájaként, háttereként szolgál, és míg a versek egy előre rögzített sorrendben követik egymást, a zene állandóan lüktet ritmusukra. A kérdés az lesz, hogyan.

„Tudatosan törekedtünk arra, hogy minél jobban ki tudjuk zökkenteni a hallgatóságot; és arra, hogy figyeljenek a hallottakra, hogy ne váljanak a harmónia áldozataivá, hanem törekedjenek a két összetevő szétválasztására, hogy a versek biztosabban találjanak hozzájuk utat: hogy figyelniük kelljen” – fogalmazta meg Konsti, milyen ars poeticát (ars musicát?) követtek az improvizatív szettet alkotó zajbajnokok. A zene sokszor volt zavaróan dinamikus – a tudatos kizökkentésre való törekvés néhol túlzott lüktetéshez vezetett. Csak percekre mozgott együtt zene és vers, emberi hang és gép generálta dallamegyüttes, a legtöbb esetben ki lett húzva a versek alól a talaj. Tényleg hatalmas koncentrációt követelt néhány szöveg megértése, a képek, a tartalom lehető legtöbb árnyalatának kibontása azok közül, ami egyszeri hallásra befogadható. Néhány esetben ki lett használva a kvadrofon rendszer, hátulról jött a zene, halkabban, elölről a vers. Legtöbbször azonban a két hatás egy irányból érkezett. Vájt fül legyen a javából, amely kiszálazza maradék nélkül az összetevőket. XRC felelős a bemenő és kimenő hangokért – ennek köszönhetően néhol újra hallhattuk valamelyik verssort: mélyebb vagy magasabb hangon, visszafelé játszva, a felismerhetetlenségig torzítva. „A koncepció része volt az is, hogy olyan zenét nem hozunk, és nem teszünk fel, amiben van szöveg. Ami szöveget hallani lehetett, azt Balázs (XRC) mind most keverte be” – közli Konsti további faggatózást követően.

„Hoztunk egy csomó hanganyagot. Itt helyben egyeztettünk a költőkkel, milyen hangulatok, milyen műfajok lennének nekik szimpatikusak. Volt, aki hegedűs, zongorás dolgokat kért, így kerültek előtérbe a tánczenék; volt, aki kicsit kísérletibb dolgokat szeretett volna, hát kapott is, ha máshogy nem, akkor helyben termelt zajokkal. A fő szempont a széttartás volt. Amikor elhangzott a Tangó verscím, külön ügyeltem arra, hogy csacsacsa szóljon.”


Mikor vége lett az egyórás felolvasásnak, nem igazán tudtam eldönteni, mit láttam-hallottam, és milyen is volt. Az ambivalencia határozottan pozitív, mivel teret nyit a gondolatoknak. Ugyanakkor ebben a felemásságban veszettül zavaró, hogy nem jutnak dűlőre egymással a gondolatok, hogy nem igazán vagyok képes eldönteni, milyen érzések is teremtek meg bennem, miközben egy órán keresztül hallgattam, ahogy két, hangokból összeálló spirál tekereg egymás körül, módszeresen tartva konfliktusban önmagát a másikkal szemben. Egyvalami egészen biztos: egyedi hatást sikerült elérni, egy aránylag egyedi megközelítéssel. VersDiszkó – rázzuk a rímekre! – szólt az est egyik szlogenje. Ha nem is a rímekre, de az ötletre valamit sikerült megrázni: a szervező és az ötletgazda kezét.