A francia luxusipar nagymágnása, François Pinault által létrehozott kortárs művészeti gyűjtemény két nagypresztízsű velencei helyszínen kapott helyet: az egyik a Canale Grandéra néző 18. századi Palazzo Grassi, a másik pedig a Velence egyik leglátványosabb pontján, a Santa Maria della Salute templom közvetlen közelében elhelyezkedő „Punta della Dogana”, azaz a régi vámház épülete. Az utóbbiban kapott helyet a L’elogio del Dubbio, azaz A kétely dicsérete című tárlat.

A kiállítás kurátora, a filozófiai háttérrel rendelkező Caroline Bourgeois – François Pinault személyes művészeti tanácsadója – a „kétely”, a „kételkedés”, a „bizonytalanság” tematikájára fűzte fel a kiállítás gondolatmenetét és ennek megfelelően válogatott a gyűjtemény darabjai között. A lét, a világ megkérdőjelezése, az alkotáshoz szükséges szüntelen válaszkeresés képezik tehát a tárlat gerincét, számos egzisztenciális, társadalmi, esztétikai kérdést érintve.

Több művészgeneráció, különféle művészeti felfogás és gyakorlat képviselteti itt magát, ugyanis a tárlat olyan különböző alkotókat vonultat fel, mint Jeff Koons, Paul McCarthy, Thomas Schütte, Sigmar Polke vagy Bruce Nauman. A kurátor ekképpen izgalmas kísérletet tett arra, hogy a kortárs szellemiséget, érzékenységet 1960-as, 70-es évekbeli és napjainkban – olykor közel ötven évvel később – létrejött műtárgyak párhuzamba helyezésével vegye górcső alá.

A visszafogott, letisztult rendezőelvnek megfelelően – az első nagy csarnok kivételével – minden termet külön művésznek szenteltek. A kiállítás Donald Judd, a minimalizmus nagy mesterének monumentális, letisztult, a sebészkés pontosságát, rideg szépségét idéző alkotásaival nyílik. A kiállítási anyag dinamikája sok esetben az egyes műtárgyak, az egymást követő termek közötti izgalmas, váratlan kontrasztokra épít, így Judd műveivel szemben az olasz provokátor, Maurizio Cattelan egyik meghökkentő munkája tűnik fel. A művész több méter magasan látható kitömött lova egyfajta megfordított trófea, amelynek feje a falba fúródott, miközben felénk fordítja farát. Az 1996-os, cím nélküli alkotás a modern élet abszurditásának szemléletes megjelenítése. A bemutatott darabok között több olyan mű is szerepel, amelyek már előzőleg is láthatóak voltak a Dogana termeiben és szinte eggyé váltak a különleges kiállítóhellyel. Ezekhez a gyűjtemény emblematikus darabjaivá vált művekhez sorolható Maurizio Cattelan ezen alkotása is.

A tárlat egyik első állomása és talán legmegrendítőbb alkotása az amerikai Edward Kienholz Roxy’s című életnagyságú installációja (1960-1961), amely egy amerikai vidéki bordélyba vezeti vissza a látogatót, a második világháború idejére. A legkisebb részletekre is ügyelő művész szinte történészi pontossággal rekonstruálta az 1940-es évekbeli bordélyházbelsőt. A talmi luxusérzetet keltő ócska bútorokkal, szőnyegekkel berendezett virágtapétás szoba falán kopott, 1943-as naptár lóg, az asztalokon az aznapi újságok hevernek, a hamutálakban is halomban állnak a cigarettacsikkek. A kellemes hangulatról a zenegépből szóló rég megunt sláger gondoskodik. Az aprólékos környezetformálás megrázó ellenpontját adják a teret benépesítő, durván összetákolt, fájdalmasan torz alakok. A bordély „lakóinak”, a Madámnak és „alkalmazottainak” saját személyiségük, történetük van, és ennek megfelelően nevet is kaptak. A szedett-vedett elemekből készült figurák, Miss Cherry Delight, Cockeyed Jenny, Fifi, A Lost Angel szembenéznek a közönséggel, tanúságot tesznek emberi – testi és lelki – kihasználtságukról. A látogató széles ablakokon keresztül szemlélheti a művet, azaz csak kívülállóként, voájőrként – egyfajta cinkostársként – szembesülhet a klausztrofób, fullasztó környezettel.

A kiállításon rendszerint váltják egymást a nyugtalanító, összetett formai eszközökkel operáló művek és a puritánabb alkotások. Kienholz nyomasztó világának tökéletes ellentétét képezi Roni Horn szinte hipnotikus hatással bíró, meditatív és letisztult Well and Truly c. installációja (2009-2010), amely 10 darab különálló „üvegkútból” áll. A korong alakú, öntött üvegből készült fehér vagy különféle kék tónusú elemeket a széles ablakokból beáramló természetes fény kelti életre. Az áttetsző „kutak” csiszolt oldalán sejtelmesen, selymesen szűrődik át a fény, míg tetejükön a sima, hívogató „víztükör” a mélybe, egyfajta virtuális felszín alatti világba invitálja a látogatót, mintegy a lelki, testi megtisztulás ígéretével. Az alkotás a Dogana egyedülálló építészeti, történelmi, földrajzi kontextusában különleges értelmet, esztétikai minőséget nyer. A művész anyagválasztása izgalmas utalás Velence nagy múltú üvegművészeti hagyományaira, míg a „kutak” megrendíthetetlen nyugalmának és a lagúna szüntelenül hullámzó vizének párbeszédében elmosódnak a folyékony és a szilárd, az átmenetiség és az örökkévalóság között húzódó határok.

Roni Horn után ismét Maurizio Cattelan egyik művével szembesül a látogató (All, 2008). Kilenc darab carrarai márványból készült szobor, azaz kilenc vászonnal lefedett és gondosan egymás mellé fektetett holttest nyugszik a földön. A makulátlan fehérségű kő redői alatt – amelyek emlékeztetnek Bernini expresszív, virtuóz drapériáira – a holtak nyugtalanító, nehezen kivehető pózokban fekszenek. A felkavaró alkotás a halál áthatolhatatlan, meg nem ismerhető és örök kérdését veti fel a nézőben.

 

Tadao Ando japán sztárépítész a régi vámépületben végzett remek átalakításai szakítanak a kortárs művészeti múzeumokban megszokott „white cube” kiállítótér gyakorlatával és elsősorban a régi téglafalak tökéletlenségeit, a történelmi épület különleges karakterét emelik ki. Ez az egyedülálló környezet a kiállítás egyik központi, önálló szereplőjévé nőtte ki magát – erről tanúskodnak az új tárlat alkalmából készült alkotások is. A francia Tatiana Trouvé és az Etiópiában született, ma New Yorkban élő Julie Mehretu munkái más-más módon reflektálnak Velencére és a gyűjteménynek otthont adó épületre. Trouvé helyspecifikus installációja a Dogana eredeti funkciójára, a vámház kereskedelmi, közvetítő szerepére fókuszál. Trouvé saját műveinek vámkezelésének körülményeit jeleníti meg úgy, hogy egyetlen műtárgy sem látható. A rakodás folyamatának, az éppen folyó tevékenységnek csupán a lenyomata került a látogató elé. A műtárgyak létezéséről a falhoz helyezett támasztékok, szivacsok, a földön heverő csomagolóanyagok árulkodnak. A művész e hiány által az átmenetiség, a dolgok értékét, üzenetét, természetét megváltoztató átjárás jelenségét vizsgálja. Ezzel szemben Mehretu két monumentális vászna a velencei építészet felé tekint. Boltívek, egyéb jellegzetes architekturális elemek sokasága jelenik meg egyszerre kusza és virtuóz tervrajzain.

A meglehetősen tág, számtalan módon értelmezhető vezérfonal okán a bemutatott alkotások között – egy-két közvetlenebb párbeszédet leszámítva – csak igen laza a kapcsolat. Ennek ellenére a viszonylag szűk, összesen 18 művész munkáit bemutató válogatás – egy-két kivétellel (a belga Marcel Broodthaers itt látható installációja talán nem tartozik legsikerültebb alkotásai közé) – igen erősnek bizonyul: a Punta della Doganában szervezett második kiállítás ismét izgalmas metszetet, ízelítőt nyújt François Pinault gazdag és szerteágazó gyűjteményből.

A L’elogio del Dubbio (A kétely dicsérete) című tárlat a velencei Punta della Dogana-ban 2012. december 31-ig látható.