Az interaktív színházi előadás rendkívül kockázatos program is lehet, különösen, ha önismereti sétáról van szó, és a játékban az emberre olyan szerepet osztanak, amilyet a legkevésbé sem szeretne felvállalni. Én sem leplezem a csalódásomat, amikor a Próféta asztaláról, a lefelé fordított kártyalapok közül éppen az Ítélet karakterét sikerül kihúznom. A Kalaposztó felkötözi rám az Ítélet arkánumához tartozó világoskék színű, széles varázskalapot, rám ölti a képzeletbeli világoskék köpönyeget, majd egy jegyzetfüzet társaságában utamra bocsát a labirintusban.

A keskeny, kanyargós útvesztőben csak addig érzem magam egyedül, amíg meg nem látok néhány színes kalapos útitársat, akik hozzám hasonlóan, a kalap karimáját oldalt döntve igyekeznek előre haladni a szűk helyen. A labirintus, ha kívülről kicsinek látszott is, itt bent kifejezetten szövevényes, és időnként furcsa zajok nyugtalanítják a bent haladót: valahol egy testes énekhang csendül fel, máshonnan egy sámándob öblös tamtamja hallatszik, vagy egy orákulum szavai ütik meg a látogató fülét.


A narancssárga ruhás Válaszúthoz érek először. “Üdvözöllek, én vagyok az Ítélet”, köszöntöm a szerepem szerint. Ő a fejünk fölé írt négy égtáj felé mutat, és irányválasztásra kényszerít. A feladat szerint egyszerre kell az Ítélet fogalma és saját jellemem felől értelmezni az útirányok magyarázatát, amihez a Válaszúttól segítséget is kapok, így indulok végül kelet felé.

Innentől kezdve egyre több színes ruhás figurába ütközöm. Az Akasztottnál egy vízzel teli kádból halászom ki az Ítélet számára előkészített halat, hasáról felolvasom az üzenetként rám váró József Attila idézetet. Egy másik bugyorban a rózsaszín jelmezes Bolond üdvözöl mindenkinél vidámabban, mosolyogva kiválasztja a világoskék jelű pecsétet, “Hozd meg az Ítéletet!” felirattal. Mielőtt tiltakozhatnék, a csuklómra bélyegzi, és arra int, soha ne mossam le magamról.



Tovább bolyongok, kényszerűen ismét átvergődöm az Akasztott mellett, egy új csapást keresve. A Papnőnél saját mandalát készítek, az Erő maga elé ültet, és sámándobjával gerjesztgeti a belsőmben lakó ítélet-állat, a bagoly természetét. Az Ítélettel szembeni ellenérzéseim lassan oldódni kezdenek; az eddigi arkánumok a pártatlanság, a maszkok mögé látás képességét emelik ki a karakteremből, láthatóan nem tartanak ellenszenvesnek ebben a ruhában.

A kétfejű, kacarászó Nap verssel köszönt, és ha nem is értem egészen, hogy miért szolgáltam rá a jóindulatára, almával ajándékoz meg. A Toronynál kisebb sor áll, ám a kiszűrődő hangokból már érzem, hogy itt semmi kellemesre nem számíthatok. A balsejtelmem beigazolódik: kellemetlenkedő, nemkívánatos ítésznek nevez, ahogyan a tükröt tartó Uralkodónő sem köntörfalaz, bár az ő szavai valamivel kíméletesebbek.



A folyosón továbbindulva megint útitársakkal találkozom. Az egyiknek megszólal a mobilja, a másik buzgón fotózgatja a színes jelmezeket. Ismét elhaladok a Válaszút mellett, kikerülöm az Akasztottat, látom, amint a Föld egy vándor kezét fogva dalba kezd. Hiába igyekszem, nem sikerül új útra találnom, körbe-körbe járok. A lepedőfalhoz a túloldalról valami rózsaszín nyomódik, átnyúlik egy szőrös kéz, nevetést hallok. A Bolond nyilván végig szemével követte keresgélésemet. Csak azt sajnálom, hogy az áldozatait csettegve maga után csalogató, messzire szaladó figurával nem találtam szembe magam, pedig kíváncsi lettem volna rá.

A pánik-érzés nem hatalmasodik el rajtam, az Akasztott még időben kisegít. Egy kis, eldugott átjáróra mutat, amely a felfelé vezető lépcsőhöz visz. Az építmény felett esőfelhők gyülekeznek; az nem lehet, hogy kitör a vihar, még mielőtt kijutok innen. Lentről, rózsaszín ruhájában a Bolond figyel, és mosolyog. Ahogy a lépcső túloldalára érek és követem a kanyart, megkönnyebbülten veszem tudomásul, hogy ismeretlen tájra értem, reménykedem, hogy közel járok a kijárathoz.

Az út végén még valaki vár. Üdvözöllek, én vagyok az Ítélet – mondom illedelmesen. Nem, az Ítélet ÉN vagyok – feleli ő. Döbbenten nézem világoskék ruháját, aztán teszek egy utolsó kísérletet arra, hogy a gondolataimat összeszedjem, és a kérdéseire megfeleljek.

Egy talpára állított koporsón lépek át, kiérek a labirintusból. A Kapu székkel kínál, lefotóz, a benyomásaimról kérdez. Értelmesen nyilatkozni még percekig képtelen vagyok, de azt biztosan érzem, hogy az a dörzsölt labirintus-látogató, aki már jó pár önismereti kurzuson, interaktív műsoron, beszélgetőkörön van túl, a sokszereplős tarot-labirintust nem helyezi a legmélyenszántóbb produkciók közé. Ám az útvesztőből kiérve mégsem tagadhatja, hogy odabent önmagával szembesítették, önítéletre kényszerítették, egy igen kidolgozott, igényes rendezői elvbe illesztve emelték ki egy időre önmagából.

A Kapu már nem visel fejfedőt, sem leplet. Elhihetem tehát, hogy az út végére értem. Terhes Ítélet-kalapomtól megszabadulok, megint kint vagyok az egyetemkertben. Előkeresem a mobilomat. Több mint egy órát bolyongtam odabent.

Élőkép Színház: Tarot Labirintus

 

Rendező, jelmez és kártyakészítő, labirintusterv: Bérczi Zsófia
Szerkezetterv, design: Terebessy Tóbiás
Építőpartner: Medence Csoport
 

Alkotó-szereplők:
Mágus: Bársony Júlia
Papnő: Birtalan Krisztina 

Uralkodónő: Komáromi Judit
Uralkodó: Argalász Attila
Próféta: Fehér Zoltán
Válaszút: Árik Zsófia
Igazságosság: Fenyvesi Boga
Remete: Mindák Gergő
Sorskerék: Szabó Ágnes
Erő: Erdőfi Tímea
Akasztott: Farkas Péter
Halál: Deák Emese
Mértékletesség: Szarka Zsófia
Ördög: Tankó Barnabás & Bérczi Zsófia
Torony: Gál Tünde
Csillag: Szakál Andrea
Hold: Harsay Gábor
Nap: Fenyvesi Andris és Zsuzsi
Ítélet: Labant Árpád
Bolond: Zemlényi-Kovács Zoltán
Föld: Sarlós Ágnes
Kapu: Gohér Edina
 

http://www.tarotlabirintus.blogspot.com/