A minden évben visszatérő közép- és kelet-európai művészet fókusza mellett ezúttal az utóbbi években egyre nagyobb és a maga nemében speciális kulturális központtá fejlődött Isztambul is kiemelt szerepet kapott. A tematikailag és a display által is a vásár szívében csoportosult négy isztambuli galéria a régió új kultúrmetropoliszának mintegy négy különböző irányú tendenciáját reprezentálta: a számos videó mellett jellemző volt még a print, a fotó és a fényinstalláció is. Az alkotók hol reprezentatív-életszerű, hol ironikus-önreflexív módon dolgoztak fel gyakran társadalmi, politikai vagy vallási problémákat. Viszont a hasonló kontextus hiánya dominált pl. az úgynevezett nyugati – vagy akár a spanyol, olasz és portugál – galériák felhozatalában, amelyek inkább plakátszerű, a média világát evokáló printekre, konceptuális alkotásokra vagy különleges szobrokra, objektekre helyezték a hangsúlyt.

Az osztrák és a német galériákat szintén a sokszínűség és a változatosság jellemezte nemcsak kínálatukban, hanem a standok kialakításában, valamint a különböző térspecifikus installációk által is. Csak példának ragadnám ki a kölni Teapot galériát, amely standját mintegy elsötétített kartonbunkerré alakítva tette lehetővé a különböző fényinstallációk és -objektek még intenzívebb befogadását, vagy akár a budapest-bécsi Knollt, amely az idei Viennafair alkalmából hagyományos programja mellett a galériától amúgy független, fiatal orosz művészekkel is „konspirált”. Ha visszagondolunk a standon elhelyezett bombákra, a térfigyelő kamera hatósugarát betonban megtestesítő monstrumra, vagy a szuvenírként elvihető vörös színű „FUCK SPÖ, ÖVP, BZÖ etc.” zászlókra, talán nem túlzás valamiféle „puccsot” sejtenünk a háttérben.


A vásár azonban mindemellett idén is – ahogy 2005-ös megalakulása, illetve megújulása óta minden évben – a közép- és kelet-európai művészetre fókuszált. E pozíciót a rendezvény már alcímében is nyomatékosítja – „Internationale Messe für zeitgenössische Kunst mit Fokus Zentral- und Osteuropa” –, a szervezők pedig arra törekednek, hogy e célkitűzést a rendezvény évről évre minél magasabb színvonalon prezentálja. A törekvés eredményességének bizonyítéka, hogy az eddigiekhez képest az idén még magasabb volt a közép- és kelet-európai galériák és más művészeti intézmények részvételi aránya: az idei vásárra több mint 45 galéria érkezett a régióból, a legnagyobb számban Lengyelországból és Romániából. E tendenciát figyelemmel kísérve az egyre növekvő részvételi arány kevésbé meglepő mint pl. az a tény, hogy ez az Európában egyedülálló koncepció néhol még mindig ambivalens – sőt negatív – fogadtatásra talál, ahogyan az nálunk a vásárról megjelent első kritikai hangvételű írás esetében történt (Rieder Gábor: Fekete vásár Bécsben, Artportal).

Bécs „Nyugat” és „Kelet” kortárs művészeti életének közvetítésében betöltött szerepe Rieder Gábor értékelésében negatív konnotációt nyer, mely szerint „Ausztria nagylelkűen eljátssza a vademberek galériását”. Felmerül azonban a kérdés, hogy vajon Bécs vagy inkább az említett cikk szerzője tartja a „torzonborz kelet-európai kortárs művészeket” vadembereknek – furcsállanám ugyanis, ha Ausztria legjelentősebb kortárs művészeti vásárának egyfajta ars poéticája csak apropó lenne arra, hogy a „jólszituált euroatlanti közönség” egyszer egy évben „kifintoroghassa magát” a kelet-európai művészet, illetve általában a régió elmaradottságán. Tény ugyan, hogy az úgynevezett kelet-európai művészet mind stílusában, mind tematikájában egy a nyugatitól feltűnően eltérő irányt képviselhet – gyakran éppen az isztambuli galériák esetében már említett politikai vagy társadalmi kontextus, vagyis az aktuális vagy történelmi problémákra való visszakapcsolása révén –, e tematika kritikus ábrázolásában azonban szintén nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a bizonyos iróniát, ami a törököknél még oly pozitív megvilágításba került.

Az a körülmény, hogy bizonyos kelet-európai galériák, amelyek adott esetben a Viennafairen debütálnak ill. a Viennafairen visszatérő vendégek, de a többi nemzetközi vásáron nem nagyon szerepelnek, nem feltétlenül annak a jele, hogy esetleg nem érik el az adott vásár által képviselt színvonalat vagy hogy „egzotikumuk” miatt nem illenek annak profiljába, hanem inkább annak szomorú ténye, hogy egy jelentősebb művészeti vásáron való megjelenés gyakran pusztán a financiális mutatókon múlik. A nemzetközi vásárokon való részvételüket a galériák általában mindenféle támogatás nélkül, önerőből finanszírozzák, ezt viszont a kelet-európai galériák többsége nem tudja megoldani. Egy nemzetközi karrier kiépítésének azonban – biennálék és különböző művészeti projektek ide vagy oda – jelentős állomása a nemzetközi vásáron való jelenlét. Ördögi kör. Éppen ezért, bár nem kell fejet hajtani vagy „lemenni kutyába” a gesztus előtt, amely támogatni kívánja a kelet-európai művészetet, mindenesetre okos dolog élni a lehetőséggel, amely alkalmat ad egy színvonalas nemzetközi vásáron való szereplésre.

Hogy mennyire nem „kínos az apropó”, hogy a Viennafair fókuszában ismét a kelet-európai galériák álltak, mindezeken kívül az is bizonyítja, hogy a Rieder Gábor által „kárhoztatott” Knoll és Krinzinger Galériákon kívül számos más bécsi galéria is szívesen együttműködik közép- és kelet-európai művészekkel. Sőt, a Viennafair kísérő rendezvényeként a „curated_by – East by South West” program keretében 21 bécsi galéria 21 nemzetközileg elismert, kelet- és délkelet-európai művészekkel dolgozó vendégkurátor által megtervezett kiállítást lát vendégül hat hétig. Rieder Gábor cikkének címe német fordításban – die Schwarze Messe – a fekete mise képzetét is felidézi, ami azonban inkább illik a cikk, mint a vásár hangulatához.


Viennafair 2011 – Internationale Messe für zeitgenössische Kunst mit Fokus Zentral- und Osteuropa, Ausztria, Bécs, május 12-15.