A belga – svájci társulat Modify című előadása mély döbbenetet okozott. Természetesen a műsorfüzet szövege a legkevésbé sem határozza meg egy előadás megítélését, de e produkció esetében már eleve gyanút kelthetett volna, milyen semmitmondó közhelyek sorakoznak az ajánlóban a „külső és belső erők konfrontációjából adódó feszültségről”, illetve arra is felkészülhettünk, hogy "a tánc nyelvére lefordított letisztult útkeresés operáját" fogjuk látni. Persze, ettől a "lilaságtól" eltekintve az előadás még lehetett volna kiváló. Csakhogy az a - nem találok jobb szót - "amatőrség", ahogy a produkció hat táncosa majdnem szó szerint csetlett-botlott a színpadon, már-már megrendítő volt. A jóindulatú néző eleinte még megpróbálhatta valamiféle "játékossággal" (ki)magyarázni a látottakat, ám sajnos elég hamar be kellett látni, hogy a dilettantizmuson túl semmi egyéb... Nincs, ami mentse a produkciót.

Sem a látványnak, sem a táncosok '70-es éveket idéző (retro!) mejelenésének nem volt hiteles helye és jelentése a koreográfia egészét tekintve. Legfeljebb azt az összefüggést fedezhetjük fel forma és tartalom között, hogy épp ez az időszak (ti. a '70-es évek) adott először szélesebb teret az amatőr kísérletezéseknek - akár nagy nyilvánosság előtt is. (Bár, az a gyanúm, hogy ez részemről egy igencsak hevenyészett értelmezési kísérlet.)

Ha az előadás szerkezetét nézzük, egymás után sorjázó etűdök sorozatát látjuk, de még tiszta absztakciókról sem beszélhetünk, ugyanis az alkotók görcsösen ragaszkodtak a szituációkhoz, s ez a különálló etűdök önállóságát, függetlenségét csorbította.

A melegítő ruhás táncosok nem váltak egyéniségekké, igaz, személytelen (pusztán tökéletesen mozgó), táncoló látványelemekké sem. A produkció legizgalmasabb részének az az óriási fénykép tűnt, amely a háttérben egy rendetlen hálószobát ábrázolt, s amelynek színei a táncszőnyegre vetett fénysávokban idéződtek fel. De hogy ennek az egyszerű formai elemnek mi köze volt a tánchoz, a táncosokhoz, pláne az előadás egészéhez, arra, sajnos, nem derült fény.

Számomra szinte érthetetlen, hogyan kerülhetett egy ilyen színvonalú produkció a Trafó amúgy igen nívós programjába. Szerény (és cinikus) magyarázat (és nyilván nem fedi a valóságot): talán azért, hogy a jót, a tehetségeset még inkább megbecsüljük.