Májusban a „híd” a kulcsszó a Nemzeti Nószínházban, az előadások a híd, de legalábbis valamilyen átkelés tematikája köré szerveződnek. A hónap közepén láthattuk a Vő a hajón (Funavatasi muko) kjógent, ahol az ifjú férj első ceremoniális látogatására készül újdonsült apósához, ám amint átkel a vízen, a hajóssal megissza az egész hordó ajándékba szánt szakét. Ezek után következett a Tógan Kodzsi című nó, ahol a címszereplő ének- és táncmutatványával egy híd felépítésére gyűjt adományt. A hónap végén Jorimasza van műsoron, ahol a hős harcos, Jorimasza az Udzsi-hídi csatában vesztette életét. (Ennek a kjógen paródiájáról, Cúenről egy korábbi írásomban lehet olvasni.)

A május 20-i előadás is hűen követi a havi koncepciót. Az Átkelés a vízen (Tobikoe) kjógenben két ember útját állja egy „hatalmas folyó.” Az egyikük könnyedén átlépi a „kis patakot,” a másiknak inába száll a bátorsága. Több nekifutásra sem sikerül átjutni a túlpartra, végül az előbbi nagy szórakozására beleesik a vízbe.

Az est fénypontja a Kőhíd (Sakkjó), és az azt záró rendkívül dinamikus oroszlántánc, ahol egy fehér és egy piros parókás oroszlán táncol a színpad elejére helyezett, a hidat reprezentáló emelvényen. Egy japán buddhista szerzetes körutat tesz Indiában és Kínában, melynek során eljut a kínai Qingliang hegyhez. Egy helyi ifjútól értesül arról, hogy a hegy tetején lévő kőhíd Buddha paradicsomába vezet, így a szerzetes azon nyomban neki is vágna a hídnak. A fiú azonban figyelmezteti: „... a Kőhídon ember át nem kelhet, ... a híd alig egy láb széles, a felszíne csúszós a mohától, hossza eléri a tíz métert, a völgy alatta háromezer méter.” És aki megpróbál a hídon átkelni, az beleszédül a magasságba, megáll a szíve, elájul a félelemtől, de legalábbis elcsúszik, és a mélybe zuhan. A híd leírása elrettentő volt a szerzetesnek is, aki megelégszik azzal, hogy az ifjú tanácsára megvárja az estét, amikor valami különös fog történni.
 

A Kőhíd második felében újra megjelenik a korábbi ifjú, ezúttal valós alakjában, fehér sörényes oroszlánként. Őt követi egy piros sörényes oroszlán, kettőjük tánca a darab bravúros lezárása. Kuroszava említette több interjúban, hogy a nó nemcsak az a lassú műfaj, aminek sokan tartják, hanem kifejezetten gyors, dinamikus is tud lenni. Akár a Kőhíd oroszlántáncára is gondolhatott, amikor ezt mondta. A két oroszlán más nókban nem látható mozdulatokat ötvöz a tradicionális mozgással. Ollózó lábuk, fejük és sörényük rázása teszi egyedivé táncukat. Kettejük mozgása mintha párbeszéd lenne: a piros oroszlán mozdulatára válaszol a fehér, majd a fáziskésésben előadott tánc időnként összeér, és bár a színpadon messze állnak egymástól, és a maszktól nem látják egymást, mozdulataik szinkronba kerülnek.

A Kőhíd nem elsősorban irodalmi értékéért, inkább az előadás szórakoztató volta miatt népszerű. Emellett kifejezetten alkalmas arra, hogy azoknak, akik még nem találkoztak Japán e művészeti ágával, legyen az illető japán vagy más nemzetiségű, első látásra érdekessé, szórakoztatóvá tegye a nót.
 

Átkelés a vízen (Tobikoe)
Izumi iskola

Előadók: Nomura Manroku, Ogaszavara Tadasi

Kőhíd (Sakkjó)
Kanze iskola

Az ifjú, A fehér oroszlán – Kanze Josinobu
A piros oroszlán – Szekine Sómaru
A szerzetes – Fukuó Kazujuki

2011. május 21.
Nemzeti Nószínház, Tokió