Az épület dugig volt kétlábúakkal. Csak úgy fürödtem az interaktivitásban: cigarettát és verset leszámítva szinte mindent osztogattak. Észt, nyalókát, rágót, divatlapokat, kütyüket, Magyar Hírlapot és sípokat. A nagy újságokban kis újságok lapultak, a nagy képernyőkön kis képernyőket fedeztem fel, egy reklámcéget hirdető skatulyából Orbit rágó hullott ki. Az infók matrjoska-babaként egyre szaporodtak. Reklám a reklámban: posztmodern, áttetsző ketrecek. Áttetszők s ezáltal végül is viccesek.

Biztonságiak őrizték a VIP-részleget, ahová ha belesek, talán láttam volna Supermant Karafiáth Orsolyával táncolni. Ám idejében kiszúrták bennem, ha nem is a sajtóproletárt, de a parvenüt. De mit beszélek én itt: nem tudhatom, másnak e tájék mit jelent, én korszerűtlen nikotinistaként leginkább csak azt képzeltem, hogy ott lehet dohányozni. Amúgy csak az épületen kívül, nyilván azért, nehogy úgy tűnjön: bárki is önpusztítást népszerűsít itt.

Reklámfilmecskéket láttunk a nagy reklámfilm-sorozat előtt: angol és magyar nyelven. Szín és pompa, multikulti és populár. Egy (a radikális mellérendelés jegyében) összemontírozott film volt az est védjegye. Az ötvenes évek tanító sztahanovista kisfilmjeit mai képekkel mixelték: a dolgozó nép több reklámért reklamált.

„Kedves kartársak! – kezdődött a megnyitó – Azért vagyunk itt, mert szeretjük a jó reklámot és szeretünk partizni!” Ezután a BNW-Mini képviseletében, az összes szponzor nevében színpadra lépett valaki, s közölte, „Ti vagytok az elsők, akik Magyarországon láthatják az új Minit!” Majd jött a hangpróba: „Mindenki fogja meg a kis fütyülőjét, – szólított fel a konferanszié – mert ez a síp mindenre jó, amit kiosztottunk!” S tényleg: fütyült a fogyasztó, ha tetszett valami, ha pokolba kívánta: akkor is; leginkább persze a hangzavar gyermeki öröméért.

Az első nagyobb blokk a külföldi reklámoké volt. Láthattuk: mobilozni azért jó, mert akkor hívhatod percenként a szemközti nőt fürdés közben, aki a csörgésre újra és újra kiugrik a zuhany alól. Vagy: egy fiú kisautóját ügyetlenül édes mozdulatokkal elásta a kertben, hátha kinő egy nagy. Talán ez a film maradt meg leginkább, mert meglepetésre fantáziám megint túl nagynak bizonyult. A reklámok többségét unalmasnak, laposnak találtam. (Azokat a munkákat nem részletezem, amelyek nem voltak képesek absztrahálni, csupán a vad vásárlásra, uszítottak. A többséget ezek, illetve kínos poénokra kihegyezett társaik alkották.)

A közönség legintenzívebben azokat reagálta le, melyben felsejlettek a genitáliák, meg a Benny Hill-féle blődlik; ilyenkor csak úgy menekültek a denevérek a nagy síphangtól. Üdítő volt az a pár munka, melyekben (nem túl eredeti módon persze) egy életérzéshez egészen lazán kapcsolták hozzá a konkrét terméket.

A második blokkban a régi magyar, kádárista művek jöttek. Lélegzetelállító volt a Szuperfilt szűrőt, s ezáltal a dohányzást népszerűsítő alkotás, melyben ádázul, ritmusra szívták-fújták színészeink a füstöt. Kabos László és Rátonyi Róbert miatt néha le kellett takarni a gyerekek fülét. Csala Zsuzsa egy ijesztőnek szánt jelenetben késsel lopakodott, de csak egy baromfit vágott végül ketté. Volt extra ropogós, töltött nápolyi, s a Pax golyóstoll, mely a feleséggel szemben sohasem hagy cserben, s láthattuk a gyönyörű Lehel-hűtőket is. Gobbi Hilda a Liga Margarinért lobbizott, s megtudtuk, hogy a Kristály Keserűt mindig is könnyűvérű boszorkányok főzték. Volt MÁV és Sugár Áruház.

Aztán a ’90-es évek talán két legidegesítőbb reklámja (Nestlé, Postabank) is érthetetlen módon előkerült. Az összkép szegényes maradt. Miért pont ezek? Miért pont itt és most? Csak úgy bűzlött minden az esetlegességtől.

A harmadik körben jöttek a versenyfilmek, ekkor megértettük, hogy ez addigi döcögés nem bevezető volt, hanem maga a reklámzabálós vérrögvalóság. Az Irodalmi Jelen kisfilmjében még volt valami: egy kocsi lassan hajtott végig a bekötőúton, majd megállt, ablakán egy kurva hajolt be, s elszavalt egy erotikus verset. (Azért itt is rezgett a léc.) A lifestyle-műfaj egyik legjobbjának az új Hubertus-reklám tűnt, melyben a már megszokott vadász-áldozat témát variálták.

A végére maradt egy telitalálat: az aggódó anyuka kisfia lelkére köti öltöztetés közben, hogy apukáját ne engedje a klónok közelébe, s ne álljon szóba idegen robotokkal, mert különben nem engedi el otthonról – a Jövő Házába. Legközelebb reklámzabálás helyett el is nézhetnénk oda.