Hogy volt-e Sebald szövegéből következően valaha egység a világban, azt nem tudom, de ha volt, az már a múlté. Az ő szövegeinek alapvető tapasztalata poszt-tapasztalat, a valami utániság: az egész immár felismerhetetlen mozaikjaira szakadt szét. Az elbeszélő, aki gyanúsan azonosítható magával a szerzővel, kirándulásokat, „zarándokutakat” tesz különféle apokaliptikus, elhagyatott, pusztulófélben levő tájakon, s az „utazás” élményeinek aprólékos dokumentálását mímelve hirtelen furcsa történetek elbeszélésébe kezd. Jobban mondva saját, „valódinak” bélyegezhető, ámde érdektelen kószálásainak elbeszélését ismert történeti figurák történeteinek elbeszélésével kombinálja. Általában egy hirtelen jött ötlet megteszi kiindulópontnak: egy nagyon szabad asszociációs lánc gyors végigfuttatása után a lepusztult, apokaliptikus kelet-angliai tájakról rögtön Thomas Brown, Roger Casement, Edward FitzGerald, a selyemhernyó-tenyésztés, a heringhalászat vagy épp egy Rembrandt-kép világában találjuk magunkat. Ezek a történetek – hiszen voltaképp ezek alkotják a művet – természetesen nem leválaszthatók a zarándokutak leírásától: tévedjen bár évszázados távolba a játszi mesélőkedv, a szöveg egésze ugyanannak a világvégi poszt-hangulatnak az illusztrációja és megjelenítője is egyszerre.

Az illusztrációkkal kapcsolatban meg kell említeni egy szembeötlő eljárást: Sebald szövegeibe fotókat, képeket illeszt. Ez a gyermekirodalmon kívül szinte példátlan technika hozzátartozik a szöveg működésmódjához. Nemcsak a szöveg és a kép médiuma keveredik egymás mellé (vagy össze), hanem a különböző nyelvek is: francia, angol, de még holland nyelvű sorok is olvashatók a magyarra fordított szövegbe ágyazottan. Ezek többnyire idézetek, párbeszédek vagy feliratok, vagyis a képekhez hasonlóan látszólag a hitelesség látszatának megerősítését szolgálják, egy szóval valóságeffektusoknak mondhatnánk őket. De éppen ennek az ellenkezője történik: a képek és az idegen nyelvű szövegek csak eltávolítják az olvasót a műtől, a kellemetlenség érzését keltik, felszámolják az olvasó várakozásainak megfelelő olvasásmód érvényességét és időről időre fel is hívják erre a figyelmet. Feltűnő neonreklámokként villódznak ezek a helyek, melyekre - Rilkét kényszeresen parafrazeálva - az van írva: Változtasd meg befogadásod!

„Ez nem kitérés, ez maga a mű” – idézhetnénk a posztmodern közhellyé vált mondatot A Szaturnusz gyűrűi kapcsán is, hiszen az egybefüggő történetet kereső olvasó kielégítetlen maradhat a könyv olvastán, de sok „kis” elbeszéléssel gazdagabb is lesz. Noha nem írható le ez a mű azzal a sémával, hogy az elbeszélő kietlen tájakon vándorol, és közben a melankolikus érzést erősítő történetek ötlenek fel benne, ha mindenképpen izgalmas és fordulatos cselekményt keresünk, a populáris irodalom olvasásához szokott szemmel lehet, hogy így fogjuk látni. Holott sem cselekményből, sem fordulatból nincs hiány: csakhogy ezek jobbára intellektuális természetűek. A híres írók, politikusok életének megjelenítése, a „párhuzamos életrajzok” közé kerül az elbeszélő saját, végigmondhatatlan, mert még alakuló története is.

A tekintet, a perspektíva kérdései – nemcsak a képek használata miatt – kulcsfontosságúak a könyv befogadása kapcsán. Lépten-nyomon a látás különböző leírásaiba futunk, a mindig kelet felé néző, inkább szobrokra hasonlító halászoktól kezdve Rembrandt híres képén át az elbeszélő városi tájat pásztázó tekintetéig. S úgy tűnik, a műalkotást nem is láthatjuk át: „Talán az ember, ahogy továbbépíti saját művét, azzal egy ütemben veszíti el az áttekintését is, és talán ezért hajlamos arra, hogy gondolatépítményei növekvő komplexitását összetévessze a megismerés útján tett előrelépéssel, miközben persze tudja, hogy a felmérhetetlent, mi pályáját voltaképpen megszabja, sosem foghatja fel." (211.)

A szöveg írása az áttekinthetőség, a tekintet elvesztésével jár; ez megerősíti azt a tapasztalatot, hogy ezt a könyvet olvasóként (is) lehetetlen egy tekintettel befogni, többszöri odafordulás és többféle tekintet szükséges a mű szemléléséhez. Ez az idézet ugyanakkor jól mutatja Sebald saját művéhez és annak természetéhez fűződő viszonyát: az író nem uralja saját művét, a létrehozás folyamatát megfigyeli, de a mű keletkezése nem teleologikus, nem vezet a megismerés magasabb szintjére. Az egymással nem érintkező, de egymástól nem is független (elbeszélés)gyűrűk egyenletes mozgása (lebegése) kirajzolja a középpontot, de hogy mi volna az: megfejthetetlen.