Agyfüllesztő hőségben ballagunk a Hungária és Egressy út sarkán lévő, a volt Aquincum Orgonagyár, egy csupa üveg irodaház és vasúti sínek határolta szinte senki földjére, „Zugló szívébe”, Oli Nyári Sport és Sörkertjébe. Az alaphangulat minden összetevője adott, szerencsés egybeesés. A helyszínválasztás és az időjárás remek, egyszerre érezhetjük az illegális viadalok rozsdavárosi hangulatát és a Barthes által is kiemelt szabadtéri látványossághoz szükséges elengedhetetlen szikrázó napsütést, a ringre tűző „verőfény nyers vertikalitását” – ahogy talán annak idején egy ógörög színházban vagy római gladiátor-arénában.

Korán érkezünk, már tele a nézőtér, egy-egy itallal letelepszünk egy kevéssé zsúfolt kőlépcsőn, nézegetjük a közönséget, és hamar rájövünk, nem lehet tipizálni. Szemüveges vagy alternatív egyetemisták, motorostalálkozókról ismerős, tűsarkú cipőben egyensúlyozó cicababák, szakközepes tanulók lelkes, egyenpólós csapatai, kigyúrt macsók, csatolmányuk és a középgeneráció legváltozatosabb képviselői ácsorognak a szaladgáló, türelmetlen kiskölykök és -csajszik zsizsegésében.

A gála csupán pár perc késéssel, váratlanul erős felütéssel kezdődik. A ringbe vonulnak a szervezők és menedzserek, és hozzák amit kell, sőt: nemcsak ők, hanem – és ez az igazán meglepő – a közönség is. Gyalázó vagy rajongó feliratokkal megírt táblákat lóbálnak, állandóan bekiabálnak, kórusban hurrognak és anyáznak, vagy éljeneznek, mikor milyen impulzus (amiből jön is percenként tucatnyi) érkezik a ringből, a különböző szerepeket következetesen játszó show-csinálóktól. Kölcsönös a provokáció, erős az interakció, és még arra is jut fél perc állva-csendben tiszteletadás, hogy megemlékezzenek az előző nap tragikus autóbalesetben elhunyt Randy „Macho Man” Savage-ről, aki ha máshonnan nem, akkor a 2002-es Pókemberből mindenki számára ismerős lehet.

Következik az első szám, az eredetileg meghirdetett 'handicap match' (kb. több a kevesebb ellen csapatharc) helyett inkább egy '2 on 2 tag team match' (csapatonként csak egy pankrátor tartózkodhat a ringben, pacsival cserélhetnek) –, ha jól emlékszem a szabályokra. Két újonc is bemutatkozik: a maszkos, arctalan Poison és nevével a TNT-n sugárzott, szép emlékű sorozatra utaló Nitro. (Úristen, ezt éveken át néztem apámmal a kilencvenes évek második felében!) Náluk látszik a legjobban, hogy milyen összetett és nehéz is az előadóművészetnek ez a válfaja: a szemfényvesztő mozdulatok koreográfiája még bizonytalan, a szerepben játék még kizökkenős, inkább túlkoncentrált, talán még lámpalázas is – de tehetségesek és ügyesek, kíváncsi leszek rájuk fél-egy év múlva.
 

HCW no. 1.

HCW no. 2.

HCW no. 3.

HCW no. 4.

HCW no. 5.

HCW no. 6.

HCW no. 7.

HCW no. 9.

HCW no. 10.

HCW no. 11.

HCW no. 12.

HCW no. 13.

(A képre kattintva képsorozat ugrik elő!)

A hirtelen fölénk robbanó sűrű tavaszi zápor szünetet kényszerít, reménykedve toporgunk a nyikorgó ponyva alatt, de fél óra sem telik el, kitisztul, szépen szárazra törölgetik a ringet, és jön a második szám: Renegade és PG Hooker 'street fight'-ja, a gála legbrutálisabb és talán leginkább a commedia dell'arte hagyományaiból táplálkozó része. Renegade a csapat legmeggyőzőbb és legjobban felépített komédiása. Amikor megjelenik, azonnal tudod, ki ő: szépfiú arc, félhosszú haj, bőr cowboy-kalap, indián-motoros nadrág, gyakran meghúzott üveg Jack Daniel's és dögös, szupersexy csaja, Jessy. PG Hookerrel ők ketten mutatják be a legmozgalmasabb műsort: kidobálják egymást a ringből, végigverekszik székekkel és WC-ülőkével a nézőteret, nem spórolnak a (mű)vérrel (?), ráadásul az ő játékukban van a legtöbb, egyértelműen jelzett és azonnali hatással működő „drámai” momentum: sértődések és kis bosszúk, sajátos szerelmi háromszög, lovagiasság, gazemberség és a nyújtott whiskey-s üveg sportszerű gesztusát fejberúgással aljasul felülíró jelenetezés. (Itt tűnik fel, hogy egy fontos show-elem mégis nagyon hiányzik, nincs folyamatos hangos kommentár egy mindent látó szupernézői helyről. Amikor kikerülnek a látótérből, csak nyújtózkodunk, elveszítjük az élményt.)

Az utolsó és fő műsorszám Icarus és J-Hawk '2 out of 3 falls' típusú harca (az győz, aki három bírói döntésből, pinfallból vagy submissionből kettőt megszerez). Ők a csapat legprofibb pankrátorai, a küzdelem – minden szükséges szenvedés-játékelemmel, görcsös vagy kipurcant fetrengéssel és fájdalom-mimezistől eltorzult arccal együtt – esetükben majdnem sport-látvány, sok rutinossá gyakorolt akrobatikus elemmel és egészen a meccs végkimeneteléig fokozottan jelen lévő bírói ítéletek keltette feszültséggel. Jó nézni őket, duettjük lehet az igazi példaképe a ring körül extázissal szurkoló és majd az edzőterembe lemerészkedő kölyköknek.

Külön hatalmas piros pont jár azért, hogy a pankráció Aronofsky által is hangsúlyozott „ősi”, a szenvedést és megszégyenítést középpontba állító (krisztusi) szimbolikáját nem felejtik el a szervezők az utolsó felvonás dramaturgiájában, a maga módján katartikus fináléban: a legyőzött és megalázottan utolsókat pihegő, fekvő Icarus hátára egy neoncső-feszületet raknak, majd székkel egy újonnan érkező epizódszereplő szétzúzza azt: így lesz a pankrátor veresége – ahogy Barthes írja – nem végeredménye a küzdelemnek, hanem épp ellenkezőleg, a küzdelem szerves része, kiteljesedése. Jó, hogy ilyen apróságra is volt tudatos vagy ösztönös figyelem. Hajrá HCW! Öt év múlva Papp László Sportaréna? Nem lenne rossz...

• A HCW hivatalos oldala
• HCW a Facebookon

(A Roland Barthes szöveg forrása: Roland Barthes: Üsd-vágd, nem apád! in: Mitológiák (ford. Ádám Péter). Európa, Budapest, 1983. 9–26.)