A regény végén eldönthetetlen, mi mit is tükröz: ahogy Anna arca a mosdó egymásba tükröződő tükreiben öklendezés után, a kettősség is felszámolódik a két fő szál főszereplői közti látszólagos ellentéttel együtt. Az egyik szál Annáé, a kilencvenes évek Finnországában, a másik egy Katariina nevű észt nő és családjának története a történelmi háttér hangsúlyos díszletei között, a hetvenes és a negyvenes-ötvenes évekből.

Korunk népbetegsége a testképzavar, legyen szó bulimiás, anorexiás vagy éppen óriás izmokat növesztő emberekről. A regényben a hányás a finn apától, észt anyától származó Anna identitászavarának tünete. A személyes élettérben megjelenő kettősség a kornak köszönhetően Kelet és Nyugat, kommunizmus és kapitalizmus ellentétévé is válik. De ahogy Anna mondja, az étel az ő temploma, és a legnagyobb gyönyörforrás számára mégis az, ha testsúlycsökkenést ér el, amihez, ugye, hízni kell. A másik oldalon viszont: az ágyban csődöt mond, az orgazmust színleli. Hukka nevű barátjával töltött fél év plusz tíz kilót jelent, Anna végre cserfesebb, nem ügyel úgy a szavaira és a tornát is elhanyagolja. Ez viszont elviselhetetlen számára.

A származásból adódó kétnyelvűség állandó zavart okoz Anna világában: „Nekem finné kellett válnom”, illetve nagysokára látja be, a kétnyelvűség „rendben van”. Addig viszont saját maga teremt a szocializmushoz hasonló csengőfrászt és bizalmatlanságot, mivel anyja sem saját anyanyelvén beszél, Anna úgy csinál, mintha nem tudna észtül, aztán azon mulat, mások miket mondanak róla amiatt, hogy azt hiszik, nem érti őket. Az elhallgatás és a szótlanság szintén fontos motívuma lesz a könyvnek, a kurvákra anya az „olyan” és az „azok” szavakat használja, nem nevezi meg, nem mondja ki, mégis tudja mindenki, kikről beszél. Ez jelenik meg a történelmi keretben is, fontos dolgokról telefonon nem szabad beszélni és a lakásban sem, mert lehallgatható az ember, mindenhol figyelik. Anna apjának semmitmondó kifejezései (De jó idő van. Bizony későre jár. Ideje lefeküdni. Tényleg esik?) szintén felszámolják a világ egyik szeletét, a harsogó finn híradó közben harsogva ismételi az észt szavakat, soha nem az oroszakat, pedig jól beszéli a nyelvet. Különben a fordító, Pap Éva kitűnő döntése volt, hogy bizonyos észt szavakat meghagyott, így az idegenségérzet a magyar olvasó számára is erősödik. A regény stílusának távolságtartása, kimértsége így hatványozottan érzékelhető. Oksanen az annás részeket többnyire egyes szám első, a katariinásakat egyes szám harmadik személyben írja, regény és elbeszélő egyaránt osztott, pláne, amikor Anna önreflexióit olvashatjuk: „büszkeségem és szégyenem ellen, amit Anna világával kapcsolatban éreztem”.

A kimondatlanság és a névváltoztatás Katariina férjhez menésekor is hangsúlyossá válik, egyetlen táskányi holmival érkezik az új világba, azt is a határon kell hagynia, mert gyanús lesz, és ezután Jekatyerina Arnoldovnának fogják hívni. Ez a név számára a munkatáborokban név helyett használt számokkal lesz egyenlő, nyilván annak minden hozadékával együtt.

„Bizonyos esetekben minden nő kurva, és egyesek kurvábbak másoknál” – Anna ezt teszi magáévá, látva, hogy „a Szovjetunióban jó élni, ha van autó, lakás és finn szerető”. Nem túl hízelgő asszonysorsok ezek, de a férfiak sem találják a helyüket. Annyiban jelentősek mégis, hogy a nők életét alapvetően meghatározzák, anya hiába reménykedik vagy bízik abban, hogy van női önmegvalósítás, férfi és nő közötti egyenlőség. Hiába a traktorosnő vagy a mérnöknő, a férj ugyanúgy hazudik és szeretőket tart, nem törődve azzal, hogy feleségének ezzel mit okoz („Mert apuci az, aki hazudik.”). Anna a bulimiát „az én Uram”-nak hívja, a férj-feleség viszonyban szintén használatos kifejezés az alárendeltség egy elfogadott változata, már-már Stockholm-szindróma, az elnyomó iránt érezett szerelem, hiszen Anna is csak saját bulimiája által gondolja magát meghatározhatónak, minden más esetleges és bizonytalan, idegen. Uram, aki előtt térdre kell ereszkedni, könyökölni kell, mintha imára kulcsolná a kezét. Miután 5 pszichiáter nem tud vele mit kezdeni, ő maga is eljut oda, hogy kell valami vagy valaki egészséges, ez lesz Hukka.

Hukka kiegyensúlyozza Annát, a légies könnyűségű lányt, és egyfolytában Anna kicsiségét, pehelykönnyűségét emlegeti. Ebben a kapcsolatban jelenik meg a Kiscica becenév, mely persze metafora is lesz, később ettől fog a legjobban irtózni, ez a szerep lesz szembeállítva a filléres lotyóval, aminek eljátszására Hukka kéri majd. Kiscicával együtt a kilók is eltűnnek, újra felszámolja magát a hányásokkal, nem evéssel: „Nekem nem volt szívem, csak ennivalóm. Nem volt szerelmem, csak ennivalóm. Nekem nem voltak félelmeim, csak dermedtség létezett és ennivaló. Gyűlölet helyett csak degeszre tömött has volt.” Ez egyébként egy nagyon fontos mondat, hiszen anya mindig rászól, apucit nem szabad gyűlölni, anyát szintén nem gyűlölheti, de valakit mégis gyűlölnie kell, a kétnyelvűségért, a benne feszülő ellentétekért, az otthontalanságért, hát magát fogja, és a vécé fölé hajol. Ráadásul újra egyéjszakás kalandokba keveredik, mondván, ő csak azzal tud lefeküdni, aki iránt nem érez semmit.

Mindent elönt az Annára is oly jellemző mértéktelenség, szélsőségesség. Az észt nők lába, combja, térde nagyon szőrös, mint a férfimellkas, burjánzó szemöldökük van és kemény, repedt sarkuk. Anna arra vágyik, hogy vörös színű rúzst és tűsarkú cipőt viseljen, de a vörös az tilos, se függöny, se asztalterítő, se bútor, se szőnyeg, pláne vörös száj nem elképzelhető Anna anyja szerint egy élhető világban. A színek mellett a ruhafajták és az öltözködés is izgalmas képeket kínálnak: a határ túloldalán fehéret csak a menyasszonyok és a diákok hordanak, a fekete alsónemű ugyancsak a kurváké. Anyja és apja is ruhákkal csencsel, nőket, szeretőket, öltöztet, hogy meghatározhatóak, besorolhatóak, ismerősek lehessenek („A ruhák alapján teljes bizonyossággal el lehetett dönteni, ki az"). Aztán ez fog megváltozni („A nyugati színek hamisak”), eltűnnek a biztos pontok, ahogy Anna életéből is, és hiába van apuci és anya, a kapott holmik nem mondanak róla semmit. Ez lesz a regény átvitt értelemben használt fő kérdése, hogyan lehet láthatóvá, kimondhatóvá válni. Mint a címbeli tehenek, amelyek igazából kecskék, de erről akkoriban nem lehet beszélni – ugyancsak felszámolt identitással van dolgunk.

A női test aztán kimondva is anyafölddé válik, Oksanen ezt interjúkban is gyakran emlegeti, félre ne értsük, „a női test centiméterei éppoly fontosak, mint az ország határai, pontosan meghatározottak, és változásukról mindig hírt kell adni”. Az anorexiásokat Mona Lisa vasalójával azonosítja, van bennük valami természetellenes, auschwitzi test, mely mégis tarka színekben pompázik. A két világ össze nem illése megint paralel: Anna és a finn kisváros sem illeszthető össze. „A sebek nem gyógyulnak, annyira híg a vére” – írja Oksanen. És ugyanígy nem változik semmi a külsőségeket tekintve, a Szovjetuniónak nem sikerül konfekcióruhát gyártania, a női testalkat mítosza halott ügy marad.

Az állandó készenléti állapot utólag önreflexióvá érik. Egyrészt a bulimia kialakulása és anamézise közben, másrészt a korértelmezés során. A pártállam, a vámellenőrzés ugyanazt a félelmet szüli, mint amit  Anna először a nagymamánál él át. Ezzel szembeállítva újfent Finnország jelenik meg, ahol „mindig van megoldás”. Nagymamánál pedig csupa képtelenség az észt közeg: senki sem dohányzik, mégis dohányszag terjeng, és az asztalon a tárgyak helyet változtatnak, míg a család az udvaron tartózkodik. Hamar megtanulható, hogy a KGB, a Supo mindenhol jelen van, tud is mindenről, a mindennapokat mérgezi meg ez a világműködés. (A még beteg Anna az étel nem kihányását gondolja mérgezőnek, hiszen a benntartott táplálék megmérgezi a testét.) Nemhiába lesz Anna aránytalanul bizalmatlan és kötöttségektől irtózó, ezek lesznek a párkapcsolataiban és a kihányt ételek „jöttment” állapotában is a legszembetűnőbb vonások. Kitörölhetetlenek a szagok, a hányás a köröm alól ugyanúgy párállik, mint a férjek bőréről a szeretők parfümje, mi több, ahogy Anna végigszaglássza magát a vécében, és ellenőrzi, nem lett-e foltos a ruhája, a besúgók miatt ugyanúgy kontroll alatt élnek az emberek, mert ki tudja, hátha pont ő figyel és veszi észre a gyanús jeleket. Mindezek csúcsa az önmagukban való elbizonytalanodás, a személyiség felszámolódása, bezárkózása: „Megbízhatok-e a szaglásomban?” - kérdezi Anna, „ha senkivel sem állunk szóba, nincsenek árulók sem” - olvashatjuk a másik szálon. A Hukkával való kapcsolata is hamar félelemmel lesz terhes: le fog bukni, de ha bevallja, hogy napi két órát szokott tornázni és fogyókúrázik, az maga a szégyen, hiába a kezdeti öröm: „Amikor vele voltam, sehová nem húzódtam ki a testemből. Egyszerűen csak léteztem". A baljós árnyak hamar megjelennek: egy lehetséges büntetés megjelenik  a belső beszédben, többször mondogatja magának: „Fuss, Anna”. A biztonság a megfigyelő szerepből adódik, e fentebb elemzett szótlanságból, némaságból, ezért lesz annyira bántó Hukka kérdezősködése. Hiszen Anna sem kérdez: „A kérdezősködéssel elárulná, hogy meg szeretne tudni valamit, márpedig ő nem akarja kiadni magát. (…) Látszólagos érdektelenségében, mindenek fölé helyezi magát…”, „Állj készen. Örökké készen” – szól a parancs. A probléma csak az, hogy ebben elfárad az ember, anya például abban, hogy kikutassa, hol járt apuci három napig.  Anna táskájában ugyanígy készenlétben van minden, „a legjobb, ha úgy csomagol, mintha soha nem térne vissza”.

A regény első részének vége felé a történelmi szál, az E/3-as elbeszélésű  Jekatyerina, illetve Anna története összeér, Anna hazautazik, és női lapokban szembesül azzal, hogy amire emlékezik, az nincs, a hetvenes évek Burdáiban a nők nem szőrösek, nem bibircsókosak, mindenki elégedett és boldogan dolgozik. Érdekes, hogy ő maga is szomorú nosztalgiával gondol vissza a korra és keresi benne önmagát és az értékeket, pedig az olvasónak Oksanen már többször elmondta, a Szovjetunió tönkretesz és hazudik. „Az én országom becsap, az én országom meglop. Az én országom átver engem” – zárul a Sztálin tehenei első része és ezen a ponton ér össze Kateriina és Anna története végérvényesen, a regény elején található Kateriina és a finn randevúja előtt állunk meg.

A második részben aztán felgyorsulnak az események, Anna mintha átlépett volna saját magán, jön Vilen, akivel „semmi sem, mégis minden megtörténik”. Azonban még ez is kevés, hiába jön rá anyja is betegségére, az anyjához szóló monológ végérvényes vallomása egyben lezárja és elutasítja a múltat: „Én már nem félek. Én nem akarok visszamenni”. A túlélés, az alkalmazkodás konklúziójával zárul a Sztálin tehenei, abban a jelenben, ahol a szépség, a test és a soványság munka, ahol tudja, hogy azoknak a régi szép nőknek csontritkulása van, a pincérnők lába elfárad, a kurvák pedig trippert kapnak. Talán nem halálos egyik sem. Személyes terek és szocializmuskritika, időkezelés vagy motívumok... mindegy, mire fogjuk, Oksanen jó. Őszintén ajánlom.